Cserkészkedés és kézműveskedés a reneszánsz jegyében — a brassói gyerkőcök nem csak a szatmári síksággal ismerkedtek, de Mátyás király udvarában is jártak a Borókagyökér Egyesületnél.

Kalandosan teltek a nyári vakáció szó szerinti utolsó napjai a brassói 105–ös Szemlér Ferenc Cserészcsapat 74 cserkésze számára, akik egy héten keresztül nem csak a szatmári síksággal ismerkedtek, de Mátyás király udvarában is jártak a Borókagyökér Egyesületnél, a Szejke-tanyán. Az egyesületet vezető Szejke Judit és a csapatvezető Szőcs József (Mezítláb) ismeretsége a betlehemi lángnak „köszönhető”, ugyanis tavaly decemberben a Lépésházban pihent meg a betlehemi lángért Bécsbe utazó cserkészcsapat — és fejükben már akkor megfogalmazódott a sátortáborozás ötlete, amely végül szeptember első hetében valósult meg. S ha már lúd, legyen kövér alapon, nem csak egy „megszokott” cserkésztábor, és nem is csak egy „megszokott” kézművestábor napjait élték a gyerkőcök, hanem Mátyás király udvarába csöppentek — ennek megfelelően az eledel beszerzése és elkészítése során halásztak a tanyához tartozó kis tóban (természetesen szigorúan korabeli, husáng és madzag alkotta pecabottal, a halkat pedig végül mind visszadobtak a vízbe — a tavacskára egyébként más fontos „feladatok” is vártak a későbbiekben), lisztet szitáltak, kenyeret dagasztottak és sütöttek a kemencében, vajat köpültek, hosszú útra való mézes pogácsát készítettek, kis kosárkákat fontak az eledel szállítására, valamint fatálakat is faragtak.

A nagyorrú, ám legendásan igazságos királyhoz elválaszthatatlanul hozzá tartozik híres Fekete serege is, amelynek tagjai természetesen a Szejke-tanyáról sem hiányoztak, s igyekeztek minden eshetőségre felkészülni, ezért a Borókás, a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Népművészeti és a Sárándi Népművészeti Egyesület kézműveseinek irányítása alatt mátkagyűrűt készítettek, sípot, hogy egymásnak jelezni tudjanak vész esetén, zászlót, címert fabrikáltak, s még krónikát is írtak a nap eseményeiről, belekóstoltak a nemezelésbe, a kötélverésbe, természetesen az agyagformázásba és korongozásba is, akárcsak a kovácsmesterségbe, fűztek-szőttek gyöngyöt — de a mezőről begyűjtött gyógynövényeket is szárítókeretbe szőtték, munkálkodás közben persze nem csak az elnevezésüket tanulva meg, hanem azt is: milyen kínra, jajra, bajra hoznak enyhülést.

A kézműves foglalkozások közben természetesen nem hanyagolódott a cserkészélet sem, volt éjszakai „nyomkeresés”, helyfelismerés, szilvaszedés (hiszen a fára mászás ugyancsak ügyességet, pontosságot követelő művelet) — és modernül fogalmazva: kommandós-kiképzés. A tóba ugorva a víz színe fölött kihúzott kötélbe kapaszkodva-úszva kellett átérniük a másik partra, majd tovább szaladni az akadálypályán a mocsárig, s azon átvágva (természetesen nyakig sárosan-iszaposan) visszafutni a gyülekezőpontra. Míg a feladatsor első részét, a kellemesen langyos vízben való úszást kicsi és nagyobb cserkész egyformán élvezte, a mocsárral való megbirkózás komolyabb erőkifejtést igényelt, s a nap végén — bár hahotázva nevettek egymáson — örömmel álltak a megszáradt iszappáncélt lemosó vízsugarak elé.

Szabó Kinga Mária