A 2019-es év nem a nagyszabású, Enyedi Zsolt-féle projektektől volt hangos. A sokoldalú és kreatív művészt, többek között a Maturus-díj létrehozóját kérdeztük az okokról, valamint arról, hogy milyen tervekkel készült a 2020-as esztendőre.

— Ebben az évben elmaradtak a nagyon hangos, nagyon látványos, önálló, Enyedi-féle megnyilvánulások. Miért? Mi volt a hallgatás oka?

— Nemrég egy kedves, szintén elektronikus zenében „(űr)utazó” barátommal beszélgettünk a minimalizmusról, frekvenciákról, hangokról és a hangok közötti csendekről. Egyetértettünk abban, hogy az egyik legfontosabb szonikus esemény maga a csend, s hogy az egyik legfontosabb kottajelzés a szünetjel. Ahhoz, hogy valami a legfestőibb fényben pompázzon, vagy a legfinomabb hangon zengjen, épp az ellentett történés kell: a nem-levés, a hiány, sőt, a hiányzás. Ahogy az élénk színek az éjfekete háttér előtt nyújtják a leglátványosabb impressziót, úgy egyetlen hang is épp a tökéletes csend kontrasztjában tud a leghatásosabban megcsendülni. Könnyen meglehet, hogy hasonlóan van ez azokkal a bizonyos megnyilvánulásokkal is.

— Nyugtass meg, hogy azért készülnek fotók, komponálódnak zenék, működik a Yesterdays, íródnak novellák, és tervezel nyilvánosságnak szánt produkciókat is. Adja magát a kérdés: mit tartogat Enyedi Zsolt számára 2020, ha a személyes projektjeire fókuszálunk?

— Megnyugtatlak, hogy nyugodtan megnyugodhatsz. Készülnek fotók — vagyis inkább fotografikák —, születnek új zenék (és persze elhalkulnak a régiek), és íródnak novellák, vagyis inkább „novellinák”, ahogy nevezni szeretem őket. Ami pedig a nyilvánosságnak szánt produkciókat illeti, nos, vannak büszke és merész terveim, de ezeket nem feltétlenül drótoztam hozzá a naptári évhez. Majd meglátjuk, mikor és épp minek jön el az ideje.

— A háttérből azért te elég sok mindenben részt veszel. 2019-ben milyen performanszok háttérmunkáiban segédkeztél? Mediatizálás, szervezkedés, tanácsok stb.

— Igen, így van, aktív vagyok, mondjuk úgy, hogy nem is tudnék nem az lenni. De ennek egyáltalán nem kell mindig a reflektorfényben fürdő frontvonalon történnie. A Say-Yes egy nagyon jó maturusos évet zár, kiváló az együttműködés a nagyszerű VVL Fotóklubbal, és persze, ahogy már oly sok éve, rendszeresek a képeslapos novellinák a VW-Depóban, ami Magyarország egyik legrangosabb autós újsága, sőt, bátran kijelentem, hogy a világ egyik legnívósabb VW-magazinja.

— Említetted nemrég, hogy készülőben egy bizonyos „kolozsvári” anyag. Mi is ez?

— A közelmúltban megkeresett az internetes Új Magyar Szó egyik kedves munkatársa, aki érdekes módon képeslapgyűjteményem felfedezése révén jutott el hozzám. Sínre tettünk egy izgalmas projektet, amely néhány erdélyi város kommunista korszakban készült képeslapjain ábrázolt utcaképeket hasonlít össze a jelenkori állapotokkal. Ennek kapcsán értekezünk majd kicsit gyűjtőszenvedélyről, nosztalgiáról, retróról, régi korok esztétikájáról, állandóságról és változásról. Nagyon kedvemre való témák ezek.

— Lefutott a Maturus. A huszonharmadik. Milyen benyomásokkal maradtál az idei verseny után?

— Ó igen, a mi kedves „gyermekünk”, a már nagykorú Maturus. Olyan, mint egy virtuális energiacserélő berendezés. Mi, felnőttek munkát és szeretetet fektetünk be, hogy díjazzuk, értékeljük és méltassuk a tehetséges ifjakat, és közben sokat tanulunk tőlük és még többet róluk. Az idei versenyzők bizony már a Z-generáció képviselői voltak, akik már „nem olyanok”. Nem olyanok, mint mi voltunk, vagy mint azok a fiatalok, akik a legelső Maturusokat nyerték. Ez persze nem baj, ez csak egy kihívás, egy feladat, hogy megértsük őket, figyeljünk rájuk, és persze tanuljunk is tőlük. Közben pedig lehetőség arra is, hogy elmondjuk, mi az, amit talán másképp kellene csinálniuk, mire kellene más perspektívából tekinteniük, mit kellene máshogyan értelmezniük. Hisszük, hogy ez működik. És működik, mert hiszünk benne. Mindeközben jól látjuk, hogy Nagykároly egyszerre képes a világ közepe és legvacakabb szeglete is lenni. Ahogy büszkén kiállunk győzelmeink dobogójára, ugyanúgy észre kell vennünk azt is, hogy mi az, amit sokkal, de sokkal jobban csinálhatnánk. Persze ezzel semmi újat nem mondtam. Minderre generációk hosszú sora újra és újra rájön. A kérdés csak az, hogy alkalmazza-e.

— Ez most olyan keserédesen hangzott…

— Nos, én magam nem vagyok a hurráoptimizmus feltétlen híve. Sokkal inkább az önreflexióban, a jószándékú kritika alázatos befogadásában, a szüntelen munkában és a tudatos önfejlesztésben hiszek. Meg a hangokban. És a csendekben.