Mi nem merülünk ennyire bele, de arra az élet rákényszerít, hogy figyelve a híreket összevonjuk a szemöldökünket. Ezek nem másról szólnak, mint a rendőrök maszkviselési kultúrát ellenőrző tevékenységéről. Ott állnak, és figyelik, hogy viselünk-e maszkot a tíz deka parizer vásárlása közben vagy a buszjegyautomata vallatása során, miközben gyakorlatilag ámokfutás zajlik az utakon. Mindennap vezetek. Brutális áron ultrabiztonságos széket vettem a fiamnak, mert félek és féltem őt is. Igen, tudom, könnyű nekem, hiszen mindössze 65 ló vágtázik ménesbe verődve az autóm motorházteteje alatt, mások nehezebben fékezik meg a 150 lóból álló ménest, amikor a talpuk ráfeszül a pedálra. Nem is beszélve arról, hogy a férfias erőt sem árt fitogtatni, amit én minden reggel érzek, amikor végre megelőz engem egy-egy bikásabb autóban az okos, és átvigyorog, mintha most győzte volna le a hunok seregeit minimum. S ha nem lenne elegendő, hogy a rendőrök egy része nem a dolgát végzi, hanem a büdzsét tölti meg a ránk osztott büntetésekből, addig nem jut ember arra, aki megállítsa azt az autót, amelyből dől a füst, tehát kérdéses, hogyan ment át az évi kötelező műszakizáson, vagy azt az őrültet, aki azt hiszi, hogy mert apa gazdag, akkor neki már kilóhússzal kell tépnie az utakon. Aztán jönnek a rosszullétek, eltűnő vérminták, idegen országba menekített aranyifjak, mi meg maradunk itthon, egyesek siratva elhunyt szeretteiket, azon filozofálva, hogy most a tömegek védelme került előtérbe az egyénekkel szemben, vagy pusztán a szokásos — általunk évtizedek óta csendben tűrt — hanyagság?! 

Őri-Pákay Franciska