„2012/2013-ra egy olyan évadtervet készítettek Szatmáron, amely meglepő volna egy magyarországi vidéki színház repertoárjában” — nyilatkozta Egger Géza Budapestről Szatmárnémetibe szerződött színész. A Világjobbítók egyik főszerepével debütál Szatmáron.

Egger Géza neve nem cseng ismeretlenül a budapesti független színházi berkekben járatos művészetkedvelőknek, ugyanis számos nagynevű kísérleti projektben szerepelt már korábban. Többek között dolgozott a TÁP Színháznál, az IMPRÓ (Momentán Társulat), az Orlai Produkció és a Zsámbéki Színházi és Művészeti Bázis különböző előadásaiban, de kőszínházi múltja is van: játszott a Szegedi Nemzeti Színházban, a Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban és a Csiky Gergely Színházban is. A 2012/2013-as színházi évadot a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatánál kezdi, és az évadnyitó Világjobbítók című, Tasnádi István által írt darab egyik főszerepét osztotta ki rá Tasnádi Csaba rendező.

— Magyarországi színészként vannak-e erdélyi tapasztalatai?

— Korábban még nem dolgoztam erdélyi színháznál, de már több ízben is jártam erre. Gyerekkoromban és középiskolai tanulmányaim során is többször utaztam Erdélybe. Legutóbb pedig részt vettem a nagykárolyi SPOT Fesztiválon, amit főiskolásoknak szerveznek évről évre. Azon a fesztiválon az egyik főiskolás vizsgaelőadásunkat adtuk elő a helyi közönségnek.

— Mit érdemes tudni az eddigi szakmai múltjáról?

— Pályafutásomat a Szegedi Nemzeti Színházban kezdtem, egy évad erejéig dolgoztam ott. Azért szerződtem oda csak egy évre, mert úgy éreztem, hogy engem a színházcsinálás progresszívabb vonulatai érdekelnek, és azt nem ott kell keresnem. Ez egyébként a pályám nagyon meghatározó tapasztalata volt, azelőtt ugyanis a kaposvári Csiky Gergely Színház gyakornoka voltam, amely egy nagy múltú, legendás színháznak számít Magyarországon, és szintén másfajta munkaformát kívánt. Érdekes, de mindig az hiányzott, amit éppen otthagytam. Ezt követően budapesti független társulatoknál próbáltam ki magam — korábban alternatívnak hívták ezt a fajta színházat, ma már divatosabb a független jelző. Ezeknél a műhelyeknél pedig pont az a fajta intenzitás hiányzott, amelyet a kőszínházi munka megkívánt, az, hogy minden este előadás van, mert bérletrendszerben játszunk, hogy egymást váltják a próbafolyamatok. Ez azért nehéz a budapesti független színházaknál vagy csoportoknál, mert ott nagyon nehéz összeegyeztetni egy tízfős csapat időbeosztását, hiszen amellett, hogy játszik egy közös produkcióban, mindenkinek még ezer másféle dolga is van, máshol is szerepel. Tulajdonképpen, ha egy előadást havonta egyszer el tud játszani egy független csapat, az már hatalmas szerencsének mondható. Ez az ágazat sajnos Magyarországon kihalóban van, hiszen a támogatási források lassan elapadnak, világhírű társulatok kerülnek a szakadék szélére, vagy szűnnek meg hamarosan, így nem is számít egy biztos egzisztenciának. Éppen ezért aztán nagyon sokféle dologba vágtam bele: beiratkoztam a bölcsészkar klasszika-filológia szakára, játszottam filmben is, de rá kellett jönnöm, hogy igazából színésznek kell lennem, és erre kell koncentrálnom.

— Mi vonzotta Szatmárnémetibe?

— Furcsának találom azt a jelenkori magyarországi felfogást, miszerint a kőszínháznak nincsen jövője, és már nem érdemes foglalkozni vele, hanem valami kívülről szemlélendő dologra kell áttenni a hangsúlyt, miközben itt vannak az olyan 120 éves struktúrák a maguk épületeivel és hagyományaival, mint a Szatmárnémeti Északi Színházé is. Szerintem az lenne a legtermészetesebb, hogy az új nemzedék is ezeken a struktúrákon belülről folytatná a korábban elkezdett dolgokat, vagy belülről próbálná érvényesíteni a maga újszerű szemléletét, és nem kívülről közelítene a színház felé. Nem tudom, ez Erdélyben mennyire releváns kérdés, de a határ túloldalán most ilyen irányba próbál betagozódni a művészek gondolkodásmódja. Félévvel ezelőtt keresett meg engem először, nem-hivatalosan a szatmári színház, hogy érdekelne-e ez az új indulás. Akkor már ismertem a most végzett rendezőosztályból Vargyas Mártát, Kányádi Szilárdot és Porogi Dorkát. A velük folytatott hosszas levelezésekből az derült ki számomra, hogy itt olyan dolgok készülnek, és olyan irányba halad a színjátszás, amely nekem is szimpatikus, adott esetben szimpatikusabb is, mint egy olyan budapesti független projekt, amely igaziból egy öncélú gesztussal akar valamilyen tréfás dolgot létrehozni, amely már-már anakronisztikusnak tűnik. Az is megfogott valahol, hogy 2012/2013-ra egy olyan évadtervet készítettek Szatmáron, amely meglepő volna egy magyarországi vidéki színház repertoárjában. Izgalmas évadnak ígérkezik, hiszen több klasszikus darab is található benne, olyanok, amelyek valamikor nagyon komoly hatást értek el, ugyanakkor kortársat is beválogattak, és szimpatikus nekem, hogy az itteni színház szól valamiről.

— A nagykárolyi szereplése alapján elmondható, hogy volt már valamilyen kapcsolata az itteni közönséggel. Hogy látja, vannak-e kitapintható törésvonalak az itteni és a magyarországi színjátszás között?

— Ezt egyelőre még nem tudom megállapítani, úgy gondolom, túl korai lenne bármit is nyilatkoznom ebben a kérdésben. Azt hiszem, szinte mindenki számára nyilvánvaló, hogy más tétje van az itteni színjátszásnak, mint a határ másik oldalán végzett munkának. Ott azért, bár egyelőre még mindenkinek szívügye, hogy legyen színház, különösen a vidéki városokban, illetve egy-két fővárosi teátrumban is, de az aktuális viszonyok tekintetében azt látni, mintha mégis egyre kevésbé lenne már fontos. Itt viszont még komoly hangsúlyt fektetnek a hagyományos értékekre, és még megvan az a valami, amiből ez a mozgalom, a színházcsinálás anno, a kezdet kezdetén, a 19. században nálunk is elindult. Tudniillik akkor a magyar színjátszás hivatás volt, nemzeti ügy, amely a magyar kultúra megmentését tűzte ki céljául. Akkor a pesti magyar színház is ezt az ügyet vállalta fel a fővárosbeli német színházakkal szemben.

— Van még népnevelő hatása a színháznak?

— Azt kell mondanom, hogy számomra sokkal szimpatikusabb az a színház és az az előadás, amelynek van mondanivalója, bár a közvetített üzenet a mai bonyolult esztétikai és etikai viszonyok mentén nagyon szerteágazó jelentéssel bír.

— Melyek azok a szerepek, amelyeket esetleg közelebb érez a személyiségéhez?

— Négy éve végeztem a színiakadémiát Kaposvárott, így az ottani hagyomány, formanyelv lett az én színházi anyanyelvem is. Ott mindig arra törekedtek az előadások alkotói, hogy a produkciók soha ne fulladjanak unalomba, még akkor sem, ha az alaptörténet akaratlanul is ebbe az irányba vitte volna a dolgokat. Abban az esetben is kell lennie szellemességnek az illető előadásban, ha kifejezetten súlyos témákat érint, és ezalatt természetesen nem feltétlenül viccelődést értek. Nem kell feltétlenül az arisztotelészi Poétika által előírt vegytiszta műfajoknak létezniük, hiszen több minden megfér egymás mellett. Ezek alapján azt gondolom, hogy a mosoly és a nevetés talán pozitívabb visszaigazolás egy színész számára, ám az is érezhető, ha a nézők áhítatosan hallgatnak, követnek figyelemmel valamit, ami a színpadon történik, és nem unottan ülnek a székeikben.

— Voltak-e valamilyen előfeltételei, előismeretei a szatmári színjátszással kapcsolatban?

— Minimálisnak mondható, hiszen a legtöbb itt dolgozóval most találkozom először. Egy-két kivétel ugyan van, mivel, mint említettem, Kányádi Szilárddal például már korábban kötöttem ismeretséget. Még nem játszottam a városban, és ide is csak a nyár folyamán látogattam el először, amikor megbeszélésre érkeztem a színház vezetőségével. Az eddigi tapasztalataim alapján azt látom, hogy Szatmár nagyon izgalmas város, nagyon sokszínű kultúra és történelem található meg benne együtt. Amikor először jöttem ide, kisebb kultúrsokkot is kaptam, hiszen sokkal több minden van itt, mint egy átlagos magyar vidéki városban. Emellett nagyon szépnek tartom a történelmi városközpontot.

Bessenyei Gedő István

Végh Balázs