1945-ben több mint 80 000 romániai németet (szászt, svábot, cipszert) hurcoltak el „málenkij robotra” Oroszországba — köztük 5000 szatmári svábot (de nem csak). A nagyhatalmak hivatalosan elítélték ugyan, de nem siettek megakadályozni a deportálásokat (ezeket sem).

Hetvenhárom évvel ezelőtt, 1945 januárjában a szatmári sváb közösség ötezer tagját — 16–35 év közötti nőket és 16–45 év közötti férfiakat — terelték vagonokba és vitték szovjet munkatáborokba, málenkij robotra, azaz „kis munkára”. Ezzel a megnevezéssel azt próbálták (volna) elérni, hogy a civilek megnyugodjanak: munkájukra csupán rövid ideig lesz szükség, és hamarosan hazatérhetnek. A málenkij robot azonban kőkemény, akár öt éven át is tartó fizikai munkát jelentett (bányászat, romeltakarítás, építkezés) valamelyik szovjet iparvidéken. A kényszermunkáról életben hazatérők semmiféle segítséget nem kaptak a kommunista kormánytól, és évtizedekig hallgatásra voltak kényszerítve. A „kis munka” s bármiféle hozzá kapcsolódó téma a kommunizmus idején tabu volt, csak a kilencvenes évektől kapott nyilvánosságot, ám a részletek teljes feltárása mind a mai napig nem ért véget.

De miért és hogyan is történt ez a Szovjetuniónak nyújtandó „természetbeni jóvátétel”, amellyel az 1945. február 4–11. közötti jaltai konferencián a szövetségesek egyetértettek, viszont nem értették: „Minek ez a felhajtás a romániai szászok és mások Oroszországba deportálása miatt?” — ahogy az a Winston Churchill brit külügyminiszer megfogalmazta, aki a kelet-európai németek munkára elvitelét a szovjetek jogának tartotta. 1944. augusztus 23-án, amikor a szovjet csapatok elérték a román határt, I. Mihály király jogszerűen magához vette a hatalmat, Ion Antonescu marsallt letartóztatták, Románia sikerrel kiugrott a Harmadik Birodalommal kötött szövetségből. Az ország átállt a szövetséges hatalmak oldalára, a Vörös Hadsereg bevonult Romániába — a Winston Churchill és Sztálin által kötött, az Amerikai Egyesült Államok által jóváhagyott megállapodás szerint pedig 1945-től Románia a szovjet befolyási övezet részévé vált. Bár Románia és a szövetségesek 1944. szeptember 12-én kötött fegyverszüneti egyezménye nem tartalmazott semmilyen rendelkezést, illetve titkos záradékot a munkaerő biztosításával megvalósítandó jóvátételről, elkezdett terjedni a szóbeszéd a németek küszöbön álló deportálásáról — úgy hírlett, hogy más jóvátételi intézkedések mellett Sztálin 100 000 román állampolgárt igényelt a Szovjetunió újjáépítéséhez. Alig két hónap múltán a híresztelések felerősödtek, és nem is alaptalanul, hiszen október 31-én a Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnökhelyettese, Vinogradov tábornok jegyzéket adott át a román kormánynak azzal a követeléssel, hogy november 10-ig írják össze a Romániában található magyar állampolgárokat, besszarábiai szökevényeket, birodalmi németeket és a „német vagy magyar származású román állampolgárokat”. A németeket tartalmazó romániai listák október és december között készültek el, de ezzel párhuzamosan a szovjet hadsereg felmérést készített a magyarországi, jugoszláviai és csehországi németek számáról is — az eredményeket bemutatták Sztálinnak, aki december 16-án kiadta a parancsot a munkaképes német férfiak és nők elhurcolására; ugyanakkor elkészült az akcióterv, és kijelölték a felelősöket is. Jugoszláviából az első kényszermunkás-transzportok már decemberben elindultak a Szovjetunióba, december 19-én pedig a román rendőrfelügyelők telefonon megkapták az utasítást az előkészületekre, és a román államvasútnak pár hét alatt elő kellett készítenie az akcióhoz a marhavagonokat. Szilveszter napján a Szovjetunió — a Romániát ellenőrző Szövetséges Ellenőrző Bizottság nevében — átadta a román kormánynak a 31-es jegyzéket, amely azt a követelést tartalmazta, hogy bocsássa a Szovjetunióban végzendő munkák rendelkezésére a 17 és 45 év közötti német férfiakat, illetve a 18 és 30 év közötti német nőket a várandósok, az egy évnél kisebb gyermekesek, illetve a munkaképtelenek kivételével.

Románia új polgári kormánya, élén Nicolae Rădescuval hivatalosan egyetértett a deportálással, a romániai német politikusok, valamint a bánáti svábok képviselői által megfogalmazott tiltakozással kapcsolatban azt nyilatkozta: a román kormány tehetetlen a szovjet paranccsal szemben — ugyanakkor (mivel a Szovjetunió a szövetséges hatalmak nevében rendelkezett) Rădescu január elején a diplomáciai képviseletek útján jogi, gazdasági és humanitárius érveket felhozva tiltakozott, I. Mihály király pedig memorandumokban tiltakozott a Szovjetunió jogellenes eljárása ellen a brit és amerikai kormánynál. Hivatkozásaik — elsősorban a fegyverszüneti megállapodásra, amely nem tartalmazott rendelkezést a munkaerő rendelkezésre bocsátásáról, valamint arra, hogy messzemenően embertelen az emberek elhurcolása a bizonytalanságba, a családok szétszakítása és a gyermekek és öregek hátrahagyása — mellett Rădulescu január közepén tiltakozó jegyzéket adott át Vinogradovnak, amelyben rámutatott, hogy a román kormány köteles megvédeni összes állampolgárát, függetlenül azok etnikai hovatartozásától. Érdekes módon a romániai politikai pártok képviselőinek eltért a véleménye a németek kitelepítését illetően: míg egyes kommunisták a németek Romániában maradása mellett álltak ki, a nemzeti parasztpárti Iuliu Maniu maximális határozottsággal a kitelepítés mellett foglalt állást.

A brit és amerikai kormányokat meglepte és kész tények elé állította szovjet szövetségesük eljárása — de elsősorban amiatt nehezteltek, hogy az akció elrendelése az ő nevükben is történt, annak ellenére, hogy erről nem született semmilyen megállapodás, jegyzékeik azonban olyan időpontban érték el a bukaresti, illetve moszkvai képviseletet, amikor a deportálások már folyamatban voltak vagy lezárultak. A nyugati hatalmak — mint oly sok más kérdésben ezekben az években — eléggé gátlástalanul kétszínű játszmát folytattak: hivatalosan elítélték ugyan a deportálásokat, ám Churchill egyáltalán nem értette, minek ez a felhajtás a szászok elhurcolása miatt — a brit kormányfő ugyanis úgy vélte, a szovjeteknek joguk van azt tenni a megszállt országokban élő németekkel, amit csak akarnak.

Indulnak a vonatok…

„Mivel különböző alaptalan híresztelések terjedtek el, a német származású lakosság tudomására hozzuk a következőket: a Legfőbb Szovjet Parancsnokság rendelkezésére az alábbi kategóriájú német származású állampolgárokat elszállítják olyan helyekre, ahol munkaerőre van szükség:

16 és 45 év közötti férfiak

18 és 30 év közötti nők, az egy év alatti gyermekkel rendelkezők kivételével.

A rendeltetési helyre érkezés után a családokat értesítik, és feljogosítják, hogy leveleket és csomagokat küldjenek. A mozgósítás átmeneti jellegű, mivel a háborús szükségletek miatti munkáról van szó.” — állt a Minisztertanács deportálást elrendelő közleményében, amelyet a Scînteia román pártlap 1945. január 16–17-én megjelent számaiban tettek közzé.

Január 11. és 16. között 30 336 erdélyi szászt vittek el (ez az 1941-es népszámlálás szerinti lakosság mintegy 15%-a), s minden harmadik deportált a Donyec-medencei, a Don menti területeken és az Uralban lévő munkatáborokban halt meg; az elvittek 46,4%-a férfi, 53,6%-a nő volt, s amennyiben egy-egy településen nem sikerült kiállítani az elvárt létszámot, mert a listán távollevők vagy elrejtőzöttek is szerepeltek, olyan férfiakat és nőket is begyűjtöttek, akik a megadott életkoroknál idősebbek vagy fiatalabbak voltak (ez az esetek 10%-ában történt meg, a legidősebb deportált 55, a legfiatalabb 13 éves volt). A már 800 éve Erdélyben élő s anno az erdélyi magyarokkal és a székelyekkel megalakított három nemzet uniójának tagja, az erdélyi szász közösség — akaratán kívül — megindult azon az úton, amely rövid távon az orosz munkatáborokba, hosszabb távon azonban a szinte teljes felszámolódáshoz vezetett.

Január 14. és 16. között mintegy 33 000 bánáti svábot deportáltak, a városokban román-szovjet katonai őrjáratok gyűjtötték össze az embereket házaikból, a falvakban pedig az érintettek a csendőrség és a helyi hatóságok felhívására az iskolákban gyülekeztek, ahonnan a gyűjtőhelyre, majd vonattal Temesvárra szállították őket. Innen az első szállítmányok január 18-án indultak a keleti határ felé — őket is marhavagonokban szállították a Szovjetunió szénbányáiba és ipari területeire, ahol heti hét napon és napi tizenkét órában végeztek kényszermunkát elégtelen táplálkozás és rémes higiéniai feltételek mellett. A „málenkij robotot” körülbelül 5000 bánsági sváb nem élte túl.

Már január 2–3-án megkezdődött a legkompaktabb magyar nyelvterületi sváb tömbközösség, a szatmári svábok deportálása — a harminckét településről mintegy 5000 embert hurcoltak el, s voltak közöttük magyarok és románok is, mint például a szaniszlói csoportban (valószínűleg, mert az oroszok ott nem találtak annyi sváb nemzetiségű lakost, amennyi lefedte volna a településre eső kvótalétszámot). A kényszermunka éveiben majdnem ezren pusztultak el az embertelen körülmények, járványok és munkabalesetek miatt.

Csak a 40 fokos láz számított betegségnek

Egyre kevesebben vannak már, akik megjárták a „málenkij robot” emberöltővel ezelőtti poklát — a 92 éves Pap Ilonka néni és a 90 éves Albert Margit Mezőfényen lakik, kamaszlányként innen vitték el őket Dombászra, ahonnan két év nyolc hónapnyi kényszermunka után térhettek haza, és most is itt élnek (igaz, Margit néninek volt egy majd' két évtizedes amerikai „kitérője”), s mint mondják: bár nem jut mindennap eszükbe a deportálás, gondolataik mélyén folyamatosan ott van, kitörölhetetlenül, és elég egy szó, egy mondat, azonnal megelevenedik minden, hiszen „azt a borzalmat nem lehet soha elfelejteni”. „Január 3-án a kisbíró kidobolta, hogy nagyon fontos gyűlésre kell menni a kultúrházba, s aki nem jelenik meg a gyűlésen, azt megbüntetik. Persze, hogy mindannyian elmentünk, és persze, hogy nem volt ott semmiféle gyűlés, csak a neveinket olvasták fel, aztán átvittek az iskolába — ott beszegezték az ajtót meg az ablakot, és nem engedtek ki többet. A padok között aludtunk, a szüleink hoztak ennivalót — már akinek volt szülője, mert az én édesanyám akkor már Amerikában volt —, és azt mondák, ne aggódjunk: a frontvonal mögé visznek bennünket sebesült katonákat ápolni, kötözni, mert nagyon sok a sebesült, és nincs aki gondozza őket. Majd három vagy négy nap múlva bevittek bennünket Nagykárolyba, úgy hiszem, 330-an voltunk, ott is ott tartottak néhány napig, aztán az állomásra vittek, marhavagonokba kellett bemásszunk, és elindultunk. Nagyon lassan ment a vonat, sokszor megállt, volt olyan is, hogy egész nap állt, és csak éjszaka ment — egy egész hónapig utaztunk koszba, hidegbe. Akkor is nagyon hideg volt, amikor éjszaka megérkeztünk Dombászba, csorgott az eső, betereltek valami leromlott épületbe, a priccseken dér meg hó volt, arra kellett lefeküdjünk. Egy kis kályha volt csak, abba raktunk tüzet, de még azt sem melegítette át, aki ott állt mellette, nemhogy a 'szobát'. Aztán másnap munkára osztottak, homok- meg szénbányába, mi kellett bedobjuk a csillébe a széndarabokat, aztán meg a lépcsőkön felvinni. Reggelire teát meg 30 deka fekete, ragacsos, vizes kenyeret kaptunk, ebédre 50 dekát és egy kis sós vízben megfőzött káposztát, igaz, sokszor alig egy-két káposztadarabka úszkált csak abban a vízben. Ennyi étellel dolgoztunk éjjel-nappal, mert váltásban voltunk. Azt nem mondták meg, mennyit kell ott lennünk, pedig elhiheti, kérdeztük sokszor, 'szkora domoj?'” — meséli Margit néni.

„A második év vége felé már kaptunk egy kis pénzt is a munkánkért, nagyon keveset, és megengedték, hogy a táboron kívül vásároljunk belőle ennivalót — hát ha lett volna mit, meg ha ért volna annyit az a kereset. Sokszor a földekről loptunk egy kis krumplit vagy kukoricát, hogy el ne pusztuljunk, de az sem volt mindig. Örökké kínzott az éhség, és örökké kínzott, hogy évekig nem tudtunk semmit az itthon maradottakról. Aztán a harmadik évben már kaptunk levelet is — én egyetlenegyet az egész deportálásom alatt; Margitnak azonban az édesanyja Amerikából küldött csomagot — érdekes, hogy azt a csomagot Amerikából megkapta, itthonról meg nem kaptuk meg a leveleket. Üzenni azokkal üzentünk, akiket betegként hazaengedtek, olyankor mindenki írt egy-két sort a családjának, amit aztán a csizmaszárba eldugva hoztak haza. De akinek nem volt 40 fokos láza, az nem volt beteg — eshettél össze a hasmenéstől, éhségtől, kimerültségtől, ha nem volt 40 fok a lázad, nem voltál beteg. Volt ott a lágerben egy nagyon rendes, Brassóból származó orvos — de gyógyszer az semmi, a jó szón kívül nem tudott semmi mással segíteni rajtunk. Akit szerencsétlenség ért munka közben, összetörte magát, ha életben maradt, utána hazaengedték — én is megpróbálkoztam a 'balesettel', hogy hazajöhessek: leugrottam az egyik csilléről, a másik meg megütötte a bokámat, szerencsére nem vitte el a lábamat. Nagyon sok fényi férfi halt meg; eladták a napi kenyéradagjukat, mert haza akartak szökni, és pénzt akartak gyűjteni, de úgy legyengültek, hogy éhen haltak. Az első halott Tempfli Gyuri bácsi volt, ő is éhen halt — emlékszem, nagyon sírtunk, és nem volt pap sem, aki eltemette volna. Mi temettük el, mondtuk az imát a lelki üdvéért. Sokan meghaltak… Kézzel kapartuk ki a sírnak való helyet, abba temettük el a földiinket, persze nem koporsóba, mert az nem volt, csak úgy ruhába, de télen nem is tudtunk sírt ásni, csak épp hogy egy kis simítást a fagyott földbe, ha lehetett. Meg az is megtörtént, hogy eltemettünk valakit egyik nap, aztán másnap reggelre el volt hányva róla a föld, és le volt húzva róla a ruha. Nagyon borzalmas és keserves napok voltak azok. Nem tudom, Isten hogy engedte meg, hogy ez megtörténjen, de hála Istennek elmúlt, és remélem, soha nem történik még egyszer ilyen. Engem megsegített Isten, hazajöhettem, és megsegítette a bátyámat is, aki Nagykárolyban volt mészáros, onnan vitték el, de hazajött — igaz, öt év után, utolsóként, Czumbil Pistával, de hazajött” — emlékszik vissza Ilona néni.

Abban mindketten egyetértenek, hogy a láger közelében lakó oroszok ugyanolyan nyomorúságos körülmények között, nagy éhségben éltek, mint a tábor falain belül lakók — de nem voltak rosszindulattal irántuk, ha volt miből, segítették őket. „Én a konyhán dolgoztam, messziről kellett hozni a vizet, egyszer rám ömlött az egész dézsa, amit cipeltem, és rögtön rám is fagyott a vizes ruha, az orosz szakácsbácsi adta rám a saját kabátját meg ruháját, hogy kiolvadjon az én ruhám, és meg ne fagyjak. Nyomorúságban voltak azok is, nem csak mi. Aztán egyszer csak, majdnem három év után jött a tiszt a konyhába, és mondta, hogy megyünk haza. El se akartuk hinni, pedig igaz volt — ugyanúgy marhavagonba raktak bennünket, de most nem egy hónapig utaztunk, hanem három nap alatt hazaértünk. Azt az örömöt el sem tudom mondani, amikor megérkeztünk! Aztán itthon tudtuk meg, hogy kivel mi történt, mert abban a lágerben, ahol mi voltunk, csak fényiek, szaniszlóiak meg csomaköziek voltak, a csanálosiakat máshová vitték” — mondja Margit néni.

Szabó Kinga Mária