Rettentő hőség van. Ember és állat igyekszik árnyékba vonulni, a növények igyekeznek mélyebbre engedni a gyökereiket, hogy nedvességhez jussanak, de a legnagyobb erőfeszítéssel is csak a pusztulástól tudják megmenteni magukat, a fejlődésre alig van esélyük. Ember, állat és növény együtt küzd a természettel, túl akar jutni a nehézségeken, figyelmen kívül hagyva azt, hogy minden megtett út — legyen az a legeredményesebb — közelebb visz az elmúláshoz. A főtéri parkban egy idős házaspár az unokát dédelgeti: vízzel kínálják, az árnyékba ültetik, meglazítják a ruháit, hogy levegő érintse a testét, szárítsa fel az izzadtságot. Óvják az unokát, sokszor olyan dolgoktól is, amelyek az ő gyerekkorukban természetes velejárói voltak a mindennapoknak. Az ő gyerekkorukban természetes volt, hogy felügyelet nélkül játszottak a leveleiket hullató fák alatt, nyelték a port, vagy éppen gyúrták a sarat. Abban az időben az élet szépségeit jelentette az, amitől ma óvjuk gyerekeinket, nehogy valami baj érje őket. A gyerekek számára az élet most is szép, csak ők már más világban élnek. Ugyanolyan más a világ a gyerekre vigyázó nagyszülőknek is, akik az unokában felismerik saját gyermekkorukat, a gyermeket, aki mindig bennük lakozik, hiába múlnak az évek, hiába változik a világ, a gyermekkort nem lehet elveszíteni, mert az a gyermek, az az utód, aki ott van körülöttünk, nem más, mint a mi gyermekkorunk újrafelfedezése, abban a gyermekben a mi életünk folytatódik. A jelenlegi hőség, a nyár véget ér, akár egy könyvben leírt történet, amelynek befejezése elkerülhetetlen. A nyár véget ér, a gyerek felnő, a történet viszont tovább folytatódik, továbblépünk. Az unoka, akit a nagyszülők óvnak-féltenek, egyszer óvó-féltő szülő lesz, és hiába meséli majd gyerekeinek-unokáinak, hogy egykoron ott vigyáztak rá a parkban, a padon, egy fa alatt, a szökőkút mellett, annyira más lesz a világ, hogy hihetetlen lesz a régi történet. Mint ahogy hihetetlen, ha a mai szülők-nagyszülők arról beszélnének, hogy fiatalon ilyen rettentő hőségben kaszáltak a mezőn, szénát gyűjtöttek, mert akkor az volt a természetes.

Tudunk-e új véget írni a régi történeteknek? Tudunk-e felejteni és újrakezdeni? A rettentő hőség véget ér. A nyár vége egy új kor kezdete. Magunkkal visszük történeteinket — bár azokat úgysem érti majd meg senki, mégis meg kell őrizni azokat, mert a mi történetünk vége a gyerekeink történetének a kezdete.

Elek György