Kötelező lesz magyar nyelven is beszélő személyzetet alkalmazni az egészségügyi és szociális szolgáltatásokat nyújtó intézményekben — de mit is jelent ez majd konkrétan a gyakorlatban?

Valóban jó hír, hogy tegnap a képviselőház döntő házként megszavazta azt az RMDSZ által benyújtott törvénytervezetet, amely garantálja az anyanyelv használatát mind az egészségügyben, mind a szociális ellátást biztosító intézményekben (azaz gyermek- és idősotthonokban) azokon a településeken, ahol a magyarok számaránya eléri a 20 százalékot vagy az 5000 főt. E kettős kitét azért is fontos, mert számos erdélyi településen, kisebb vagy nagyobb városban a magyarok számaránya nem éri el a 20 százalékot, de 5000 főnél azért többen vannak (például Arad vagy Temesvár).

A törvényt már csak Klaus Iohannis államfőnek kell kihirdetnie ahhoz, hogy alkalmazni lehessen. De mit is jelent majd az alkalmazás konkrétan a gyakorlatban, az amúgy is kóros és krónikus szakemberhiánnyal küszködő egészségügyben? Minden orvosnak, specialistának, ápolónőnek és asszisztensnek tudnia kell majd magyarul? És milyen szinten: egyszerű köznapi vagy szaknyelven? „Olyan egyszerű, érthető szinten, hogy tudják az anyanyelvén ellátni a beteget: megértsék, melyek a panaszai, ő pedig megértse, milyen vizsgálatok/kezelés előtt áll, mi fog vele történni, milyen gyógyszereket kell szednie stb. Több szempontból sem lenne szerencsés, ha a magyar orvosi szaknyelv ismeretét/alkalmazását tennénk kötelezővé — a kötelező az egyszerű, érthető magyar nyelvtudás. Oldják meg az intézmények, hogy legyen az adott nyelven beszélő egészségügyi/szociális ellátást biztosító személyzetük” — magyarázza lapunk megkeresésére László Attila szenátor, a szenátus egészségügyi szakbizottságának elnöke, gyermekorvos. „Egyetemista koromban nekünk még úgy mondták a professzoraink: tudjunk magyarul, románul és cigányul is beszélni, mert nem lehet tudni, milyen nemzetiségű lesz a beteg — és ha nem érted, mi a baja, nem is fogod tudni meggyógyítani” — teszi hozzá.

Szabó Kinga Mária