Magyargéres évszázadokon át egy klasszikus magyar közösség volt. A globalizálódó világ az ilyen közösségeknek az életmódját is megváltoztatja és lényeges átalakulásokon vezeti át. Ottjártunkkor a falu három meghatározó személyiségével beszélgettünk.

Erdőd felől haladunk Magyargéres irányába. Néhány éve még nehezen volt járható ez az út, ma már aszfaltozott. Előre megbeszélt találkozásunk volt Balogh Lászlóval, aki magyargéresiként és helyi tanácsosként jól ismeri a települést.

Balogh László családja az 1990-es évek elején került vissza Magyargéresre, ugyanis az egyik nagyszülőjének volt itt háza és egy kisebb gazdasága. 15 éves volt, amikor Magyargéresre került, úgy emlékezik vissza, hogy akkor még egy igen pezsgő és emberekkel teli falu volt, s amikor kiment az utcára, találkozott fiatalokkal és idősekkel egyaránt. Ezzel szemben most idős embert is egyre kevesebbet lehet látni. Az idősebb generáció megfogyatkozott, a fiatalok pedig az 1980-as években elkezdődött elvándorlási folyamat következtében elhagyták a falut. Nagyon sokan városra kerültek, az utóbbi évek során pedig külföldre. Ma már nagyon sok ember számára kezd idegenné válni a falusi lét. A falusi embert sokan gumicsizmásnak, istállószagúnak képzelik. Valóban, a falusi emberek nagy része állattartással is foglalkozik. Az utóbbi huszonöt év során sok változás következett be, az utcák már nem sárosak, a mezőgazdaság modernizálódott. Balogh úgy látja, azzal, hogy csökken az állatállomány, a falu kezdi elveszíteni az identitását. A jellegzetes falusi gazdálkodó parasztember személyiségjegyei az állatállománnyal együtt eltűnnek.

Balogh szerint a változás abban észlelhető, hogy mindenki kezében ott van az okostelefon, és elég sokan hagyják el a települést. Nagyon sokan a jobb és a könnyebb élet reményében költöznek el, amihez mindenkinek joga van, de sajnos kevesen találják meg a boldogulásukat. Senki nem szeretne küzdelmes, sok lemondással járó életet élni, mint ahogy éltek az ősök, de nem igazán látható, hogy a mai próbálkozások, kísérletezések sikeresebbek-e, mint a korábbi nemzedékekéi. Abban az időben még nem volt depresszió és sok más olyan betegség, ami a modern világra jellemző, és egyáltalán nem látjuk, hogy mit hoz a holnap. Az ősök idejében az életnek megvolt a maga folyása, mindenki tudta a dolgát, a helyét a falusi társadalomban, és képes volt abba százszázalékosan integrálódni. Ma már folyamatos váltások történnek, mindenki keresi a helyét. Balogh László próbálta felidézni azt a korszakot, amikor szülei megpróbálták újrakezdeni az életüket 1990-ben. Megkeresték, hogy hol vannak az örökölt földjeik, megtörtént azok visszaszerzése, kitapasztalták, hogy melyik földterületet mire lehet használni… Láttak esélyt a falusi gazdálkodásban. Reális volt a remény a jobb életre, de a remény megfoghatatlan. A várt csodák nem történtek meg, a remény kezdett átalakulni kiábrándulássá, több évtized telt el, amíg az emberek ráláttak a valóságra. Mára az idősebbek csalódtak, a fiatalok, akik nem ismerték a régi rendszert, egyetlen céllal indulnak el: hogyan lehet sok pénzt keresni? Ma már kevesen törekednek arra, hogy tudást szerezzenek. Szakma sem kell, csak ügyesség és leleményesség, magyarázza Balogh László.

Közben megérkezett Nagy Attila, a település református lelkipásztora, aki szintén jó ismerője a falunak, hiszen több mint húsz éve szolgál ott. Balogh Lászlóval ellentétben a lelkész fontosnak tartja, hogy a fiatalok szakmát tanuljanak, a gond az, hogy ma már nem úgy tekintenek a szakmára, mint régen, amikor valaki elvégzett egy szakiskolát, szerzett egy képesítést, és azzal beállt egy céghez dolgozni. Most akár iskola nélkül is elmegy valahova dolgozni, kezdi külföldön, az építőtelepen napszámosként, később felkapaszkodik, mert megtanulja az élet iskolájában a szakmáját, néhány év múlva hazatér. Nagy Attila olyan példát is tud, hogy egy fiatal Franciaországban dolgozott napszámosként, majd onnan visszajött, és megtanult egy szakmát, amikor rájött, hogy ott csak szakemberrel állnak szóba, a szakképesítés után pedig ismét visszament.

Balogh elmesélte, hogy az 1990-es években még mindenki mezőgazdaságból élt Magyargéresen. Visszakapták a földjeiket, nagy lelkesedéssel elkezdték művelni hagyományos, primitív módon, kézzel kapáltak, kézzel szedték a kukoricát, kézzel kaszáltak stb., ami mára teljesen megszűnt.

Nagy Attila nem tartja jónak azt, hogy a legkisebb gazdaságok megszűntek. A fiatal gazdák igyekeznek tömöríteni a gazdaságokat, és modernebb módszereket alkalmazni. A változások elkerülhetetlenek, de nem biztos, hogy hosszú távon jó az, ha a föld néhány ember kezébe kerül. Ha ez a lehetőség fennállt volna rögtön 1990 után, másképp alakult volna az egész közösség élete. Akkor nem volt lehetőség és akarat sem volt.

Balogh rávilágított, hogy az 1990-ben tevékenykedett aktív réteg, amelynek tagjai a téeszben voltak és rendezték a dolgokat, hallani sem akart arról, hogy megőrizzék szövetkezeti formában a gazdaságot, mindenki foggal-körömmel ragaszkodott az ekéjéhez, az üszőjéhez, néhány téglához és cseréphez.

Nagy Attila úgy látja, hogy akkor a birtoklás vágya hajtotta az embereket. Negyven éve nem volt semmijük, s adódott egy lehetőség, hogy vagyonhoz jussanak, ahhoz a vagyonhoz, ami amúgy is az övék volt.

Balogh hozzátette: az ősi parasztembernek egy alapvető érzése, hogy ez, az vagy amaz az övék, nem tudtak ennél távolabb látni, nem látták, hogy ez csak egy múló periódus. Ezek az emberek nem látták, hogy mi történik Nyugaton, de ha látták is a televízióban, elérhetetlennek tartották. Az itt élő idős emberek nem látták, hogy amiben ők vannak, az egy zsákutca.

Nagy Atilla úgy látja, hogy az akkori emberek sem voltak butábbak, mint a mostaniak. Nem igaz, hogy ők nem akartak volna többet, mint amit elértek, de nem volt rá lehetőségük. Most sok lehetőség van. Pályázati úton lehet pénzhez, gépekhez és sok más olyan dologhoz jutni, amiről akkor hallani sem lehetett. Kapcsolatok révén lehet fejleszteni. Azok, akik megpróbáltak felülemelkedni a többin, magukkal hozták a kommunista ideológiát, és ugyanúgy mindenből keveset adtak a részvényeseknek a megalakult társulásokból, mint amilyen keveset adtak a kollektívből. A mostani fiatal generáció elkezdett másként gondolkodni. A fiatalok látják a nyugati modelleket, látják, mi történik a világban, megpróbálják, hátha nekik is sikerül. Akik jól végezték a dolgukat, elkezdtek fejlődni és gyarapodni, építkezni, gépeket vásárolni.

Balogh megjegyezte, hogy sokan ismerik azt a csökönyös, konok hozzáállást, ami most is jellemző bizonyos esetekben és problémákban a faluban. Az 1990-es évek elején a faluban nem öt ilyen csökönyös ember volt, mint most, hanem harminc.

Később érkezett és kapcsolódott be a beszélgetésbe Czibere Zoltán, aki szintén tagja a községi tanácsnak. Ő is azt tapasztalja, hogy a falu minőségi átalakuláson megy át. Eltűnt a tradicionális gazdálkodás, jelenleg próbálnak az emberek minél hatékonyabban, minél gazdaságosabban, minél többet termelni. A lehetőségek még nincsenek kihasználva, van még lehetőség a fejlődésre, és van szándék. Amíg a rendszerváltás előtt a lakosság kilencven százaléka a gazdálkodásból élt, ma már egyre kevesebb olyan család van, amelyik direkt módon csak a földből él meg. Öt hektár földből ma már nem lehet megélni, ezért sokan szakítanak ezzel. Azok maradnak, akik modern módszerekkel nagyobb földterületet művelnek meg gazdaságosan. Mivel emelkedik a föld ára, nagyon sokan eladják a földet, és abbahagyják a gazdálkodást. Ez nem csupán ahhoz járul hozzá, hogy az emberek elgyökértelenednek, hanem mellette el is szegényednek. Hiába kapnak öt-tíz ezer eurót, ha eladják a földjüket. Sokan eladják a nagyapjuk földjét, vesznek belőle egy rossz autót, a maradék pénzük rámegy az üzemeltetésre, és utána mi lesz? Ezek az emberek teljesen kiszolgáltatottakká válnak, mutatott rá Czibere.

Magyar Attila lelkipásztor azzal egészítette ki ezt, hogy amikor a község fejlődéséről beszélünk, figyelembe kell venni, hogy a fejlődés inkább gazdasági. Kulturális téren nem tudnak megfelelő arányban fejlődni, mert nincs meg az alap. A kulturális fejlődés, az identitás kialakulása otthonról jön(ne), nagyon sok családban nagy a szétszórtság, sok gyerek és felnőtt ingázik, sokan dolgoznak külföldön, s nem egyszerű az élet.

Elek György