Hogy meddig lehet visszavezetni a magyar–román ellentétet a mai Románia területén, azt nehéz lenne megmondani. Mondhatnánk azt is, hogy az egész ott kezdődött el, amikor magyar uralkodók románokat telepítettek be Erdélybe olcsó munkaerőként, valahogy úgy, mint ahogy most telepednek le a világ fejlett országaiba ugyancsak olcsó munkaerőként távoli országok kalandorai. Később akkor kezdett erősödni a magyar–román ellentét, amikor magyar királyok pillanatnyi érdekekből indíttatva adományoztak birtokokat és címeket románoknak. Ismerjük a kismalac és a farkas meséjét, amikor a farkas előbb egyik, majd a másik lábát tette be a kismalac házába, végül felfalta a kismalacot. Értelmetlen lenne most a régmúltról beszélni — bár a magyarra jellemző, hogy azzal vigasztalja magát, hogy visszasírja a régi dicsőséget —, érdemesebb lenne azzal foglalkozni: miként lehetne megtalálni a megmaradás útját. Megvallom őszintén, hogy én reménytelennek tartom az autonómiaért való harcot. Tíz éve került a parlament elé a kulturális autonómiára vonatkozó törvénytervezet, azóta ott hever valamelyik fiókban, de nem került megvitatásra. Hasonló sors vár Székelyföld autonómia-statútumára is. Ha ez mégis megvalósulna: mi lesz azokkal a magyarokkal, akik ennek határain kívül maradnak? A tömbben élő magyar kisebbségnek sem könnyű, de gondoljunk csak arra, hogy mennyivel nehezebb a szórványban élőknek. Az igazi megoldás az lenne, ha nem csökkenne tovább a romániai magyarság száma. Egyre több példa igazolja, hogy az elvándorlóknak az új hazájukban sem jobb a sorsuk, ott is csak reménykednek a jobb életben, és küzdenek a jobb sorsért. Jó hírnek tűnik viszont, hogy egyre több fiatal értelmiségi vállal két-három gyereket és eldöntötték, hogy szülőföldjükön próbálnak meg boldogulni. Nem reménykednek abban, hogy belátható időn megoldódik a magyar–román kérdés, de hiszik azt, hogy egy megerősödő és összetartó magyar közösségben érvényesíteni lehet majd az egyéni és kollektív jogokat.

Elek György