Húsz éve már, hogy napirenden van az autonómia-kérdés. Ahányszor ez szóba kerül, a románság nagy része azonnal felháborodik, bár fogalmuk sincs arról, mit is jelent az autonómia. Számukra ez nem más, mint a szeparatizmus legveszélyesebb formája. Nem is ez a baj, inkább az, hogy a magyar oldalon sem sokkal fényesebb a helyzet. A rendszerváltás óta terítéken lévő téma főleg az utóbbi tíz évben került előtérbe, amikor az RMDSZ mellett más magyar pártok is alakultak, és kezdett kiéleződni a magyar—magyar viszály, és a székely autonómia kérdéséből egyesek megpróbáltak politikai tőkét kovácsolni. Az autonómia-kérdés — ami nem elvetendő dolog — valahogy egy síkra terelődött, csak a székely autonómiáról beszélnek, mintha Romániában csak a Székelyföldön élnének magyarok. A székely autonómiáról konkrét elképzeléseket dolgoztak ki, népszavazás-féleség is volt, parlamenti szavazásig eljutott az ügy. Erdély, a Partium és Szatmár térségének autonómiájáról szó sem esik. Feltehetjük a kérdést: mi az, amit a romániai magyarság — a székelyek, az aradiak, a temesváriak, a nagyváradiak, a kolozsváriak, a zilahiak, a szatmáriak — a térségükön megvalósult autonómián keresztül megvalósíthatnak? Véleményem szerint az az autonómia, hogy mi választjuk meg a vezetőinket, akik a mi érdekeinket képviselik, azokat a polgármestereket, akik magyar közalkalmazottakat is foglalkoztatnak, kihelyezik a kétnyelvű feliratokat, és megteremtik azokat a feltételeket, amire vágyunk. A kulturális autonómia alatt pedig azt értem, hogy sorban állunk a színházjegyekért, ott vagyunk minden hagyományőrző rendezvényen, ápoljuk a magyar hagyományokat, megőrizzük vallásunkat, magyar hagyományokat őrző családokban élünk, és így tovább…

Az autonómia egyik legfontosabb része az ifjúság nevelése. Ez a családban kezdődik és az iskolában folytatódik úgy, hogy az így nevelődött fiatal kikerül az életbe, messziről lerí róla, hogy ő magyar. De ehhez olyan családban kell felnőnie, és olyan iskolába kell járnia, ahol megfelelő nevelést kap. Otthon a televízióban nem a bulvárt nézi, szüleitől a jó példát látja, az iskolában pedig olyan tanítóktól és tanároktól tanul, akik nem a csengő hangjára várnak, hanem iskolán kívüli tevékenységeken is igyekeznek megtanítani tanítványaiknak azt, amit egy magyar diáknak tudnia kell. Ezt a tudást sohasem fogja megszerezni a magyar diákoknak az a huszonöt százaléka, akik román tagozaton tanulnak. Valahogy így képzelem én el az autonómiát, nem pedig egy törvény adta lehetőségként, amit vagy betartunk, vagy nem. Egy olyan életmódként, amit a törvényhozók nem tudnak megváltoztatni.

Elek György