„Jó volt látni, hogy amit a tévében látunk, az tényleg úgy van” — mondta pénteken a nagykárolyi Károlyi-kastélyban Czier Attila. A világutazó ez alkalommal az afrikai kontinensen tett utazásairól számolt be népes közönség előtt.

Szép számú jelenlévő előtt szólt Czier Attila a Fekete-Afrikában történt utazásairól, szafarijairól pénteken kora este. Mint felvezetésként elmondta, azért volt megszakítás az utóbbi időben az élménybeszámolói vonatkozásában, mert nem szeretné, ha dicsekvésnek tűnne, hogy elmondja, merre járt, milyen élményekkel gazdagodott. (A nagyszámú jelenlévő ottlétének puszta ténye is megcáfolta ezt a felvetést…) Hangoztatta is a későbbiekben: „Nem vagyok nagy fotós, de az élmény, amikor látom ezeket a fotókat, nekem visszajön” — és érezhetően a nézők számára is „átment” valami a képek láttán. A felvételek kapcsán beszélt is az élményeiről — és „kényes” témákat is érintett, így a dél-afrikai köztársaságbeli apartheidrendszer nyomait. Jelesül a lakosság kisebb hányadát kitevő fehér emberek vezették az országot. Ma már ez nincs így, ellenben gazdasági erejüknél fogva továbbra is elkülönülve élnek a többségi fekete lakosságtól. A fehér városrészeket őrzőpontok és kerítés választja el a bádogházakban élő, milliós nagyságú lakossággal rendelkező nyomornegyedektől. Az ottaniak napi 2–3 dollárnyi jövedelemből tengődnek — tudta meg innen-onnan Czier Attila. A kellemes éghajlatú tengerparton gyakorta a homokban alszanak — ezt ő maga is látta —, és hajnalonként onnan sietnek a munkahelyeikre. Ellenben elmondása szerint nem tűnnek elégedetlennek a helybeliek — alapvetően boldogok —, Czeir Attila ebből az érzetből is azt a tanulságot vonta le, hogy nem a pénz léte a boldogság alapfeltétele.

A képek segítségével járhattak tehát a kastélyban lévők a dél-afrikai Johannesburgban, kívülről megtekintve a bádogvárosokat, azaz a nyomornegyedeket is, majd elmentek a Vitkória-vízeséshez, ahol bizony ajánlatos esőkabátba beöltözni, hiszen olyan, „mintha egy felhőben lennénk”. Repülőgépben ülve állandóan látni például a szivárványt a permetben dús levegőben. „Magukért beszélnek a felvételek” — mondta egy adott pillanatban, s igaza volt. Ugyanakkor bizonyára jobban átélhetővé váltak a képek a kísérő megjegyzései által. Ugyan ki gondolná például, hogy a vízilovak a legveszélyesebb vadállatok? Merthogy — mint mondta — ezek az amúgy békésnek és lomhának tűnő sokmázsás állatok végzik a legtöbb támadást az emberek ellen. Nappal a vízben lazítanak — kénytelenek, hiszen különben kiszáradna a bőrük —, ám esténként, a sötétben a parton lakmároznak, s olyankor nem ajánlatos a közelükben lenni, hiszen meglepően gyorsan tudnak futni…

Több nemzeti parkban „jártak” a jelenlévők, de megmászták az előadóval együtt a Jóreménység fokát is. Előbbi helyen ámuldoztak a zsiráfokon, oroszlánokon, elefántokon, amelyek az utazótól pár méterre élték mindennapjaikat. Mesélt arról is, hogy az akkor még sokkal ifjabb kislánya bizony igen nagyon megijedt a szállodában barátkozni kívánó zebraborjútól. Mint megtudhatták a jelenlévők, több hotel hatalmas, kerítéssel elkülönített parkkal rendelkezik, ahol ténylegesen szabadon közlekednek a „vadak”. Odébb persze látni azt — s mint mondta, ámulatba ejtő érzés —, amint gepárdok cserkésznek be egy gnút a sok ezer közül, majd jó étvággyal el is fogyasztják azt. „Jártak” a „flamingóerdő” borította tó partján — „gyönyörű”, sóhajtottak fel többen is. Ott voltak továbbá a kontinens déli sarkán, ahol az Indiai-óceán meleg vize összekeveredik az Atlanti-óceán hideg vizével. Képeken látták a fókákat, a pingvineket, de szinte érezhették az állandó déli szelet is — amiatt volt mindig is nehéz megközelíteni a Jóreménység fokát.

Az egyik előző előadásában is kitért az elnyűhetetlen lábbelire: akár a vietnamiak egy része, az afrikaiak között is többek hordtak gumiabroncsból készített szandált — praktikus, és nem kopik el... Az előadás után tapssal méltatták a másfél órányi kirándulásban részvevők Czier Attilát, aki megmutatta a „szuvenírjeit” is, azaz az Afrikában vásárolt dolgokat. Mint mondta, ha lesz igény rá, akkor legközelebb a kontinens északi részéről, azaz Marokkóról, Egyiptomról szól majd képei segítségével.

Megyeri Tamás Róbert