Nagy Gyula, a szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Főgimnázium magyartanára a Mezőségen született, de már szatmárinak vallja magát. Az alábbiakban az utóbbi ötven évben a társadalomban végbement változásokról és a magyarságtudatról kérdeztük.

— Sokat beszélünk arról, hogy egy nagyon felgyorsult világban élünk, amikor nincs időnk egymásra, legtöbb esetben magunkra sem. Ön hogyan látja ezeket a dolgokat?

— Az utóbbi időszakban gyakran átgondolom, hogy mi történt az utóbbi ötven évben, milyen változások történtek, történnek az ember életében, életünkben. Valahogy a gyerekkori emlékek erősebben maradnak meg bennem, mint a későbbi korszakok. Talán ez amiatt van, mert minden kornak megvannak a maga sajátosságai, a gyerekkor történetei maradandóbbak, időtállóbbak. Később már jobban felgyorsulnak az események és nagy részük kezd jelentéktelenné válni. Az elmúlt század ötvenes éveiben, a háború utáni időszakban, az emberek nekirugaszkodtak „állati” módon dolgozni. Szülőfalumban, a Maros megyei Mezőpaniton nem voltak nagygazdák, mindenki gazdálkodott a maga öt–tíz holdas földjén. Akkor más volt az életforma, az emberek sokkal nyugodtabbak voltak, mint ma. Megvolt a nagy család, abban mindenkinek megvolt a maga szerepe, és példás volt az összetartás. Ma mindenki csak mondja, hogy mennyire fontos az összefogás, de senki sem tesz semmit annak érdekében.

Változás

— Hogyan változott a társadalom az utóbbi ötven év alatt?

— A változás legnagyobb szele a kollektivizálás volt, ami egy olyan durva beavatkozás volt a falu életében, hogy annak nyomait száz év alatt sem lehet eltüntetni. A szerencsés falvak talán azok voltak, amelyek minél távolabb estek a városoktól. Lehet, hogy sokan nem értenek velem egyet, de a régi paraszttársadalom, az akkori családmodell, a közösségek lelke és fenntartó ereje volt. Ma már egyfajta divatmajmolás észlelhető. Ennek gyökerei visszavezethetők addig, amikor a falun élő emberek elkezdtek beköltözni a városra. Ez a vándorlás is a kollektivizálás eredménye. Bátran mondhatjuk, hogy a kollektivizálással teljesen lefejezték a falut. A földet elvették, jött a gépesítés, nem volt szükség annyi munkaerőre, mint amennyien a falvakon éltek. Ekkor többen felfigyeltek azokra a csábításokra, amelyek a város felől érkeztek és elkezdtek a város felé irányulni. Az elején sokan mesterséget tanultak a városon, ott kaptak munkahelyet és naponta ingáztak. Itt vette kezdetét a család megbomlása. Ez a kétéltűség megbontotta a hagyományos családi rendet.

Átmenet

- Mondhatjuk azt, hogy a paraszti társadalomból átment a polgárságba?

— Kezdetben még nem egészen így volt, mert a földtől nem szakadtak el teljesen, a kollektív, később téesz megengedte, hogy minden családnak legyen egy háztáji kis kertje, amit munka után megművelt, de jött a következő hullám, amikor a hetvenes évektől sokan beköltöztek a városba. Ekkor kezdtek felduzzadni a városok. Azok, akik városra költöztek nemcsak a bútoraikat, a szövőszékeiket és a szerszámaikat hagyták szülőfalujukban, hanem a paraszti kultúra értékes kincseit is kidobták: a népviseletet, a fali szőttest, az asztali hímzést és sok más egyebet, mert azt hitték, hogy ezekkel a falusi élet rossz oldalát viszik be a városba. Ezek ma kezdenek újból divatossá válni, de évtizedeken át teljesen félre voltak téve. A városra költözött emberek szerettek volna igazodni az akkori városi polgárság szokásaihoz, ízlésvilágához, ez részben sikerült is. A baj az volt, hogy nem az értelmiségi réteget célozták meg, hanem azokat, akik giccseket vittek a szobáikba. Ezzel elveszítették a kultúrájukat.

Szokások

— Falvakon viszont még sokáig megmaradtak a minden tájra jellemző szokások. Mégis volt egy átjárható válaszfal?

— A szocializmus éveiben megindult egy népművelői mozgalom, ami egy fentről jövő kezdeményezés volt. Megalakultak a dalárdák, a néptánc– és színjátszócsoportok, ezekből nőtt majd ki a Megénekelünk Románia Fesztivál. Ez amiatt tudott eredményesen működni, mert akkor még részben valóban éltek a falusi hagyományok, az akkori népnevelőknek éppen emiatt sikerült visszacsempészni a falvakba a népi értékeket. Szülőfalumban volt egy orvos, aki olyan dalárdát szervezett a hatvanas években, hogy zsinórban nyerték meg a versenyeket. Én nagyon irigylem azokat, akik a táncházmozgalomból kinőve, tovább tudják vinni ezt a kincset. Sajnos ez sem életerős. Én nagyon hiszek a csodákban, hogy a fiatalok újból visszakanyarodnak a valódi értékekhez.

— Ez csak részben múlik a fiatalokon, én úgy látom, hogy a mai szülők és pedagógusok is eltávolodtak a népi kultúrától.

— Ez csak így látszik, sokáig én is így hittem, de az osztályaimban nagyon sok vidéki gyerek van. Ezelőtt húsz évvel, amikor leültünk énekelni, néztek rám, hogy én népdalokat énekelek. Most, hogy ballagásra készülünk, megfigyeltem egy–egy közös összejövetelen, hogy bizony–bizony népdalok szólalnak meg. Nem hat már rájuk annyira a műzene, a gépzene, mint régebben. Egy–egy ilyen összejövetelen kezd előbukkanni, hogy honnan jöttünk, kik vagyunk, hova megyünk.

Készség

— Azok, akik kórusokat hoznak létre, néptánc– és színjátszócsoportokat működtetnek, ezt a fajta készséget magukkal hozták otthonról vagy később is el lehet sajátítani?

— Szerintem nem törvény az, hogy egy színjátszócsoportot kötelező módon zenetanár vagy magyartanár kell irányítson. Lehet az kémia vagy informatika szakos is. Ez nem egy hobbi tevékenység, hanem szenvedély. Szeretni kell. Azokban a művelődési központokban, ahol látunk felvillanni nagy csapatokat, akik részt vesznek a Röpülj páva vetélkedőn, vagy más versenyeken, azok nem egy helyen nőnek fel. A zenepedagógusok tudják, hogy honnan kell a tehetségeket összegyűjteni. Elmennek falura és megnézik mit tud a falusi gyerek. Megtörtént, hogy egy zenekarból kivették a vonóst, megkérték a szüleit, engedje, hogy vigyék el Marosvásárhelyre a zeneiskolába. Ez a gyerek ma a miskolci Zenekonzervatórium egyik jeles tanára és karmestere. Én hiszek abban, hogy a tehetség nem vész el.

— Ezalatt értsem azt, hogy a tehetségek forrása falvakon van?

— Megfigyeltem, hogy a városi gyerekek nem tudnak énekelni. De akik tudnak, azok sem tudják úgy előadni, mint a falun élő gyerekek. Elmentem az osztályommal kirándulni a Gyimesbe. Összeismerkedtünk az ottani gyerekekkel és a tábortüz mellett rendeztünk egy népdaléneklési versenyt: az alföldiek és a gyimesiek. A szatmári gyerekek is tudtak népdalokat, de mintha hangtompítóval énekeltek volna. A gyimesi gyerekek hangosan és tisztán engedték ki a hangjukat. Erre az a magyarázat, hogy a Gyimesben a házak messze vannak egymástól, meg kell emelni a hangot, hogy a szomszéd meghallja, ha mondanak neki valamit. A szatmári gyerekek nagyobb része tömbházi gyerek volt, ahol nem lehet hangoskodni. Megfigyeltem, hogy ezek az iskolában sem beszélnek hangosan. Határozottan kimondhatjuk, hogy van különbség a falusi és a városi gyerekek között.

Nyugati hatás

— Mennyire befolyásolja a mai embert a Nyugat?

— Szörnyen. Mindenünket elcsalogatja tőlünk. Gyakran járok Kőszegremetére, ilyenkor bemegyek az üzletbe vásárolni ezt-azt és elcsodálkozom, hogy az a szülő, aki nem tudja eladni a tejet, a gyerekének olyan tejtermékeket, üdítőket vásárol, ami tele van egészségtelen anyagokkal. Így van ez a kultúrával is. Ami értékes, azt kidobjuk és helyettesítjük a nyugatról beáramló szennyel. Ezt se egyedül végzi a gyerek, hanem a szülő közreműködésével.

— Lehet ez ellen valahogy védekezni?

— Lehet, csak el kell dönteni, hogy akarjuk-e vagy sem. Az egykori paraszttársadalomnak volt egy megtartó ereje. Akkor mindenki számára világos volt, hogy mi az, amit szabad, mi az, amit nem.

Irodalom

— Nem csak a népi értékek szorultak háttérbe, hanem a szépirodalom is. A szappanoperák világában, mennyi esély van arra, hogy a szépirodalom életképes marad?

— Nagyon bonyolult dolog ez. Mi annak idején azt olvashattuk, ami megjelenhetett. Az értékek mellett nagyon sok értéktelen dolgot is elolvastunk. Ma vesszük csak igazán észre, hogy elismert írók is annak a kornak az elvárásai szerint írtak, amelyben éltek. 1990-ben mindenki arra számított, hogy előkerülnek a fiókból azok az értékek, amelyek addig nem jelenhettek meg. Nem kerültek elő, mert nem voltak ott. Nem hogy leírni nem merték azokat a dolgokat, amelyeket le lehetett volna írni, még gondolni sem mertek arra. Illyés Gyula tökéletesen megírta az Egy mondat a zsarnokságról című versében, hogy a zsarnokság mindenhol jelen volt. Ott volt a félelem, ami nagyon sok emberben ott van ma is.

— Ön hogyan látja: ma születnek értékes irodalmi alkotások?

— Azt mondják igen. Véleményem szerint, ma már az érték is divatjelenség. Van egy szűk, vágott fülű olvasóközönség, aki kikiáltja a nagy értékeket. Volt már olyan, hogy szenzációs teljesítménynek tartottak egy regényt, amit a kritikusok is megerősítettek, sokan olvasták, ma már nem is hallunk róla. Minden korban vannak felkapott írók és művek, ezek egy idő után feledésbe merülnek. Előfordul, hogy évtizedek múltán újból felfedezik őket (Márai Sándor, Wass Albert, Határ Győző), de ebbe is belejátszik az üzlet. Sokat tanítottam vidéken, egyszer megkérdeztem az egyik idősebb tanárkollégámat, hogy olvasta X költő Y kötetét? Mire ő így válaszolt: „Nem olvastam, de ha megmarad az irodalomban, húsz év múlva elolvasom.” Tény az, hogy annyira divatjelenség minden, hogy csak nehezen lehet meghatározni, mi az érték. A könyvkiadás teljesen üzletté vált. Népszerű ma a „lektűr” irodalom. Ha ezek nem süllyednek a színvonal legalacsonyabb küszöbe alá, akkor ezek hasznosak abból a szempontból, hogy rákényszerítenek az olvasásra. Nem lehet őket abbahagyni. Elvon a televízió mellől, aminek nagyon káros következményei vannak. Ha ezek a könyvek rászoktatnak valakit az olvasásra, akkor könnyen át lehet billenteni valakit a szépirodalom olvasására.

Ki a magyar?

— A romániai magyarság kisebbségben él, egyre kevesebben vagyunk. Vannak akik folyton veregetik a mellüket, hogy ők milyen nagy magyarok, vannak akik lassan–lassan beolvadnak. Mi a helyes út ebben a helyzetben?

— Én úgy látom, hogy nagyon sokan még nem kezdtek el felnőni oda, hogy normálisan közeledjenek egymáshoz. Mindkét oldalról sok a szélsőséges, nem ismerik a tolerancia szabályait. Minden ember azt hiszi, hogy neki van igaza, nem hajlandó meghallgatni a másik felet is. A magyarok részéről az is probléma, hogy Trianon után annyira belénk sulykolták a kisebbségi létet, hogy nem vagyunk egyenértékűek a többséggel, hogy sokan ezt természetes dologként fogják fel. Gyakran tapasztaltam, hogy egy társaságban beszélget tizenöt-húsz ember magyarul, amikor megjelenik egy román anyanyelvű, mindenki elkezd románul beszélni. Ez egy abszurd dolog.

Vegyes házasságok

— Egyre gyakoribb a vegyes házasság, ami nagyban hozzásegít a beolvadáshoz. Ez elkerülhetetlen?

— Most megint vissza kell térjek a régi paraszttársadalomhoz, ahol az ilyen ritka volt, mint a fehér holló. Ma már a szórványban ez ellen nem lehet tenni, nem is szabad. Itt is természetes lenne, ha ez úgy is folytatódna tovább. Nálunk a vegyes házasság abból áll, hogy a két fél megegyezik normális módon, de a gyereket automatikusan román iskolába íratják. Ez sem jó, de a tragédia az, amikor két magyar szülő íratja a gyereket román iskolába. Ha jól odafigyelünk, érezzük, hogy egy elég komoly feszültség van most, ami nem más, mint a nemzetiségek közötti feszültség. Ez volt és ma is megvan minden országban. A különbség az, hogyan kezeljük ezt a feszültséget. Az idősebbek emlékeznek, hogy a múlt rendszerben az iskolai ünnepségek román nyelven zajlottak. Volt egy-két magyar szavalat, esetleg egy mondatnyi igazgatói köszöntő, és ezzel le volt tudva a nemzeti kisebbségek iránti kötelesség. Most kitaláltak egy olyan műszót, hogy: multikulturalitás. Nagyon szépen hangzik, csak nem igaz, nem létezik. Meg kell érteni, tudomásul kell venni, hogy a románok és a magyarok közt nincs békés együttélés, csak békés egymás mellett élés. Az a jó, ha mindenki végzi a maga tevékenységét és ne próbálja senki a kettőt egybemosni, mert úgy nem működik. Azokon az úgynevezett multikulturális rendezvényeken vesszük észre, hogy milyen keveset tudnak a románok a magyarokról, a magyar kultúráról. Nincs honnan tudjon, az iskolában nem tanulja. Képzeljük el, mi lenne, ha egy elit román iskolában megkérdeznék, hogy ki akar fakultatívan magyart tanulni? Megjegyzem, hogy a két világháború között, a sokat szidott Horthy–korszakban a magyar iskolákban a második kötelező nyelv a román volt Erdélyben.

Szatmári

— Ön a Mezőségen született, de már szatmárinak vallja magát.

— Szeretem Szatmárt, bár az alföld messze van az én világomtól. Sokan jönnek ide belső Erdélyből és sokan mennek el innen belső Erdélybe, Magyarországra vagy még tovább. Páskándi Géza, aki szintén innen ment el, Szülővárosom emlékére című versében azt írja Szatmárnémetiről, hogy „stílus teremtő stílustalanság”. Többet érdemel ez a város, mint amit kap. Nemrég jártam Bécsben és ledöbbentem, hogy mennyire pontra vannak téve ott az épületek. A város főterén kerestem egy arasznyi leomlott vakolatot, nem találtam. Bár ez nem jó párhuzam. Nézzük meg, hogy néz ki Nagybánya, Nagyvárad vagy Kolozsvár. Úgy tűnik, mintha ott más világ lenne. Szatmárnémetiben nagyon jól érzem magam a Partiumi Magyar Napokon. Ha ezt a rendezvényt megtöltik a szervezők tartalommal, felülmúlja a városnapot.

Elek György