Középiskolai tanulmányait Brassóban és Sepsiszentgyörgyön végezte (1954), a Bolyai Tudományegyetemen történelemtanári oklevelet szerzett (1958). Pályáját az erdődi líceumban kezdte, majd Nagybányán és Szatmáron folytatta, ahol a Bányavidéki Fáklya (1963–66) és a Szatmári Hírlap (1968–74) művelődési rovatát vezette, majd általános iskolába helyezte a Ceauşescu-diktatúra Pusztadarócra. Az 1989-es forradalom után a Szatmári Friss Újság főmunkatársa és a Szamoshát alapító szerkesztője lett.
Első írásával az Utunkban jelentkezett (1966), riportjait és publicisztikai írásait az Előre, A Hét közölte. Forráskötete, A furulyás című novellagyűjtemény 1968-ban jelent meg. Regénnyel is próbálkozott (A fehér hajú leány, 1970), további kötetei szerint azonban műfaja a rövidebb terjedelmű elbeszélés. Újabb munkái: Otthoni emberek (Kolozsvár, 1977), A sárkány hetedik feje és más írások (1980), A csend napszámosa (1986). A rendszerváltás után is jelentek meg kötetei, rendszeresen közölt írásokat az induló lapokban.
Ars poeticáját így fogalmazta meg: „Csak az ég őrizheti úgy a maga csillagait, ahogy a felnőtt tudja őrizni önmagában azt, amit a gyermekkor ide-oda röpködő, színes pillangói hoznak vissza az egyszer volt évekből. Derűs, és ki tudja, hányszor borús történetek ezek, de igazak mindig, még akkor is, ha nagyon magasba röpíti őket a képzelet. (…) Jaj, de törékenyek, de sérülékenyek ezek a pillangószárnyak, és de hamar színük fakul, ha nem vigyázol féltéssel rájuk!”
Gúzs Imre mindig arra vágyott, hogy mindenki barátja legyen. Azt, hogy mennyi barátja lett, az is igazolja, hogy ma is sokan számon tartják, visszaemlékeznek rá, olvassák írásait. Regénybe illő volt az élete, sokszor emlékezett vissza egy-egy nehéz vagy éppen vidám pillanatra. Imre mindenkinek megbocsátotta, hogy sovinisztának, nacionalistának, a Román Kommunista Párt ellenségének nevezték. Gyakran jegyezte meg hangos nevetéssel: „Képzeljétek el, milyen lehetett az a párt, amelyiket tőlem kellett félteni!” Mindig volt humora, és ez volt a szerencséje. Mert hogyan lehetett volna elviselni az ő hányatott életét humor nélkül? Humora viszont gyakran bánatot takart. Azt, ami fájt neki, nem környezetével osztotta meg, hanem megírta novelláiban és karcolataiban. József Attila szavaival élve: „Vidám és jó volt, s tán konok, ha bántották vélt igazában…”
Gúzs Imre nem volt egy igazi tudósító, de a semmiből is tudott olyan cikket írni, amit mindenki szívesen olvasott. Egy alkalommal mélyen elmerengve mondta: „Az újságban egy népnek, egy nemzetnek a gondját, baját, örömét és hitét kell tükrözni, mert jaj annak a népnek, amelyiknek nincs hite, jövőre néző gondolata.”
Gúzs Imre, megtalálva örökös otthonát, már odafentről lesi az életünket. Tőle tanultam: a halottakról írt emlékezés nem lehet vigasztalás, hanem számadás. Becsületes, túlzásoktól mentes számadás. Az öröklétnek adjuk őt vissza, a horizonton túli halhatatlanságnak, abban a hitbeli meggyőződésben, hogy a lét a halálban megváltozik, de meg nem szűnik.

Elek György