Liszt Ferenc, az egyetemes zeneirodalom egyik legnagyobb alakja 126 évvel ezelőtt, 1886. július 31-én hunyt el. Művészetének megismertetését szolgálja az élete utolsó napjairól szóló írás.

A történésekben, kalandokban gazdag zeneszerzői, előadóművészi, tanári, zeneesztétai és közéleti személyiség élettörténete megragadta a regény- és ismeretterjesztő írók és a színpad szerzők, valamint a filmművészek sokaságának képzeletét. Az elmúlt 70-80 évben a politika igyekezett erőteljes ködfellegbe burkolni ennek a mélyen vallásos, valóban keresztény értékek irányába tájékozódó polgárnak az alakját és művészetét. Jó lenne, ha legalább mi, magyarok többet törekednénk művészetének megismerésére. Itt most nagyon röviden Liszt Ferenc élete utolsó napjainak történéseiről szólunk.

1886-ban már a siker csak mit az októberi napsütés melegíti fel a 75 esztendős Liszt Ferenc zeneszerző lelkét. A sikernek nem tud felhőtlenül örülni, vízkór bántja, ami szívgyengeségre enged következtetni, lábai megdagadnak, legjobban egyre romló látása zavarja, annyira, hogy a legutolsó időkben felolvasnak neki, ő pedig tollba mondja leveleit.

Ágynak esik

Ez év nyarán az orvosi vizsgálatok után (1886. július 3.) Bayreuthba utazik unokája, Daniela von Bülow esküvőjére, majd Párizsban Munkácsy Mihálynál tölt néhány kellemes napot, aztán vissza Bayreuthba a Parsifal július 23. előadására. Ekkor már lázas beteg, tüdőgyulladása van. Cosima unszolására részt kell vegyen a Parsifal előadása utáni fogadáson is. A Fesztiválpalotától visszakocsikázik a Wagner-villa szomszédságában lévő bérelt lakásba. Július 25-én a Trisztán előadásán is jelen van, hogy szolgálja Wagner ügyét, aztán hazaviszik és ágynak esik. A beteg állapota óráról órára romlik, már otthagyja az érkező ételeket, csak ásványvizet fogyaszt. Lánya, Cosima továbbra is az Ünnepi Játékokkal van elfoglalva, közben át-átszalad a Wagner-villa kert felőli kapuján apjához, de valójában a Trisztánnak, első Wagner-rendezésének gondjai foglalják el tudatát és idejét.

Az események pontos követése céljából hívjuk segítségül Hamburger Klára: Ismeretlen dokumentum Liszt Ferenc haláláról címmel 2005-ben közölt dolgozatából vett részleteket. Az „ismeretlen dokumentum” szerzőjére is fényt derít az író, aki szerinte nem lehet más, mint Bernhard Schnappauf sebész-fürdőmester. „A július 22-én ideérkezett dr. von Liszt (tisztelői és rajongói sokszor megajándékozták a doktori címmel) állapota az utolsó napokban annyira leromlott, hogy időnként szomnolencia (aluszékonyság) lépett fel. Ezért július 31-én, szombaton reggel 9 órakor felvettem mellette a szolgálatot. Pulzusa ekkor 110, légzése 32, hőmérséklete 38,4 fok volt. A betegnek ekkor még volt ereje, hogy a hörgőkben felszaporodó váladékot kiköpje. Időnként felültettem, és napközben felváltva kapott erős húslevest, vörösbort, különlegesen finom fehérbort szódavízzel és Knickebein-t, egyfajta cukros konyakot. Este 5 óra tájban jöttek az orvos urak: dr. Landgraf (néhai Wagner Richard háziorvosa) törvényszéki orvos és Fleischer professzor Erlangenből. A vizsgálatkor kiderült, hogy a mostanáig csak részleges tüdőgyulladás átterjedt a tüdő teljes hátsó felére. Amikor utoljára mértem, láza 39,4, pulzusa 110-115 volt.

Azt beszéltük meg, hogy mindkét orvos visszajön este 8 óra tájt, dr. Fleischer esetleg itt tölti az éjszakát. 6 óra körül észleltem, hogy az addig nagy mennyiségben ürülő váladék hirtelen akadozni kezdett. Gyakoribb felültetéssel igyekeztem a váladékürítést sűríteni, ám eközben észrevettem, hogy a pulzus ereje, szaporasága csökken. Fleischer doktor úr, aki épp akkor érkezett, azonnal a patikába küldött, kámforos olajért. Kénes éterem nekem is volt. A beteg több kámforolaj- és kén-injekciót kapott, mustárpakolást a mellére és a combjára, lábait az ágymelegítő üvegre helyeztük. A páciens azonban minderre, a meglehetősen drasztikus eljárásra sem reagált már, pulzusa egyre gyengült, légzése egyre rövidült és egyre nehezebbé vált, a bronchusokban levő váladék okozta hörgéstől. Így 11 óra 15 perckor mindenfajta izgalom vagy küzdelem nélkül beállt a halál.” — írja Bernhard Schnappauf sebész-fürdőmester.

Haláltusa

A XIX. században a járványok mellett a tüdő megbetegedései tizedelték Európa népességét. A Penicillin megjelenése előtt a tüdőgyulladásos betegeknek csak nagyon alacsony százaléka maradt életben. A 75 éves Liszt Ferenc szervezetének elméletileg sem voltak esélyei a gyógyulásra. Ennek ellenére a lapok hallgatnak Liszt haláltusájáról. Nem szabad a Wagner-ünnepség hangulatát lerontani, nem szabad a figyelmet Wagnerről Lisztre terelni! Az elháríthatatlan bajok és méltánytalanságok ellenére Cosima a beteg segítségére érkező tanítványokat is elüldözi apja mellől. Valójában a türelmes, szerető lélek hiányzott a haldokló ágya mellől. A mindig segítőkész Liszt most Bayreuthban úgy érezte, hogy jelenléte az ünnepi játékok szervezését és eseményeit megzavarja, ezért mondja „Bár ne itt halnék meg”. Durva embertelenséget követett el lánya, Cosima azzal is, hogy nem hívott papot, aki kiszolgálja Lisztnek a haldoklók szentségét. A mélyen vallásos Liszt Ferenc számára nagyon fontos lett volna a szentségek felvétele.

A „Jelentés”-t tovább olvasva újabb meglepő részletek tárulnak fel az olvasó előtt.

„Cosima asszony egyedül maradt a tetemmel, én a szomszéd szobában, a többi úr hazament, Miska (Liszt hűséges házi inasa) lefeküdt. Reggel 5 óra körül átjött Wagnerné asszony, én megborotváltam az elhunytat, lemostam a tetemet, aztán Miskával feltettük a kanapéra, és felöltöztettük. Adtunk rá inget és fehér alsónadrágot, fekete harisnyát és csatos cipőt, fekete nadrágot, mellényt, hosszú papi reverendát, nyakkendőt.”

A temetés

Nem tudjuk kinek a megrendelésére készíthette Bernhard Schnappauf sebész-fürdőmester a már idézett „Jelentés” címmel ellátott iratot, tény, hogy tárgyilagossága miatt egyik legfontosabb dokumentumunk Liszt Ferenc utolsó óráiról és azt követő eseményekről.„Miután fekete anyaggal bevonták és virágokkal díszítették fel a halottas szobát, a halott fejéhez Wagner mellszobrát, lábához egy Beer orvostanácsos úrtól kölcsönzött értékes feszületet helyeztek, és meggyújtották a katolikus egyház felállította gyertyatartókban a viaszgyertyákat. A pap fél 9 körül jött, és elvégezte a beszentelést.”

Nem állhatunk meg szó nélkül a Wagner mellszobor elhelyezése mellett. Durva és méltánytalan gesztusként értékelendő Liszt édes lánya részéről, hogy férje mellszobrával akarta emelni a gyász rangját. A továbbiakban nem térünk ki a Liszt házigazdája által előidézett nézeteltérésekre és vitákra, amelyek a halott körül folytak, adjuk vissza a szót a sebésznek. „a temetkezési vállalkozóhoz siettem, és fémkoporsót rendeltem, amelyet Nachtigall kárpitos fehér atlasszal bélelt ki.” A továbbiakban a ravatal elkészítése, felállítása, a halotti maszk elkészítése, majd a ravatal átköltöztetése a Wagner-villába után a szemtanú így folytja „A temetést először keddre, augusztus 3-ra tűzték ki, aztán az időpontot délelőtt 10 órára rögzítették. Megrendeltem a protestáns dékáni hivatalban a templomi harangozást a temetéshez, amihez hozzájárultak. Muncker polgármester úr sírhelyet keresett, Wolfel kőműves úr kiásatta és kiköveztette a sírt.”

Ma is elgondolkodtató és megfejthetetlen, hogy a legnagyobb magyar zeneszerző koporsója mellett Wagner szobra állt, temetésén a polgármester a Trisztánból idézett, a gyászmisén Bruckner az orgonán Wagner improvizációkat játszott! Keserűen jegyezzük meg, hogy Liszt egy 1866-ban Rómában a „Három gyászóda” címlapjára ezt írja „Ha temetésemen zenélnek, azt szeretném, hogy e gyászódák közül a másodikra essék a választás a partitúra 3., 4., 5., és 6. oldalán lévő magyar kadencia miatt”. Ezt a végrendeletét sem teljesíti Cosima. A temetés utáni napon a város a Wagner ünnepi játékok lezárásának lázában ég.

A „magyar ugar” urai, Tisza Kálmánnal az élen úgy tették fel a koronát vidéki kisszerűségekkel tömött fejeikre, hogy megtagadták Liszt Ferenc hamvaitól, hogy hazai földben pihenjenek. Nem tudták elfogadni, hogy Liszt a népies zenét cigányzenének nevezte, nem tudták elfogadni, hogy rosszul beszélt magyarul, hogy nem csak Magyarországon élt és dolgozott.

Liszt ma is él

Bayreuth temetőjének egyik kis mauzóleumában, szürke márványlapja alatt 126 éve várja a halhatatlan művész a feltámadás kürtszavát, mert „Tudom, hogy az én Megváltóm él” írja a vasráccsal elzárt bejárat felett. A köztemetőben lévő mauzóleumon kívül van még Bayreuthban egy Liszt Múzeum is, abban az épületben, amit ő bérelt, ahol ő meghalt, ahol áll a zongora, amelyen a Parsifal parafrázisát játszotta, ahol kottákat, kéziratokat, fényképeket tekinthet meg a látogató és ahol találkozik Liszt halotti maszkjával, és a híres ezüstkoszorúval. Közben szól a „Szerelmi álmok” itt torokszorítóan ható dallama, ami ékesen bizonyítja, hogy Liszt Ferenc él.

 Csirák Csaba