Ilyenkor mindig megdöbbenek: megint eltelt egy év. Még egy … Sokan emlékeznek ma rád, írnak szép gondolatokat vagy idéznek korábbi emlékezésekből.

A kacagásod még mindig fülemben cseng. És a billentyűzet géppuskaropogása ujjaid alatt — amit persze te nem hallottál, hiszen a fülhallgatóban dübörgött a kemény rock. Az írásba soha bele nem fáradó, valódi grafománként olyankor megszűnt számodra a külvilág, nem volt más csak a téma és a betű. 
Kissé fakult filmkockákként villannak be az emlékek … amikor az egyik vidéki fesztiválon fa tetejére másztál, mert csak ott volt térerő s a szerkesztőséggel kapcsolatba kellett lépni, a haltorr (így, két „rö” betűvel), vidéki tereputak kalandjai, hiszen jártad a megyét vonattal, kocsival, biciklivel s ha úgy adódott, a gyaloglás sem esett nehezedre; hajtott az a bizonyos láz, az ösztön. Mert mindig azt vallottad

Régimódi — magyarán: emberközeli — újságíróként úgy láttad és láttattad írásaidban a világot, ahogy kevés firkász. 
Riportertarisznyád mindig tele volt történetekkel a sárközi báróról, a túrterebesi fogorvosról, Szmutku Zoliról aki azt hitte Józsefházán van, miközben Kárpátaljára tévedt át, s nem tudta ki zárta drótkerítés mögé; az erdődi Pleth Rozi néniről, aki 81 évesen is portugál anyanyelvén, néger játszótársairól és a brazíliai esőerdőkről álmodott, hiszen ott született… 
Igen, a tarisznyád mindig tele volt emberekkel, történetekkel, és magával a vidéki élettel, amelynek tanúbizonysága és egyik legszebb vallomása az Ősz illata, mint ahogy könnyekig megnevettető humorodnak a Tompa Tulok és más különleges egyének csodálatos és rettentően megejtő története. 

Úgy néha eszembe jutsz. És olyankor mindig ki kell számolnom, mert az idő egy képlékeny valami, viszont a számok kérlelhetetlen tények: 15 év …Hiányzol, jaufijú.

Szabó Kinga Mária

 Az ősz illata (Jegyzet) 
Prousti teasütemény ízeként tört rám egy érzés a tegnap kora reggel, és a nosztalgikus hangulat egész nap végigkísért. Húsbavágóan, mégis jólesően hideg őszillatot először lehetett érezni az idén, és meg is lepődött az emberfia, hogy augusztus utolsó napján ugyan miért telepszik még kertünkre a hűs pára, amikor kezdjük megszokni, hogy őszök és tavaszok bizony már nemigen vannak mifelénk. Mintha ezeket is bedarálná a globalizáció semmit sem kímélő gépezete, mintha „multira” venné a figurát a természet is… De nem. Tegnap reggel olyan igazi őszillat lengte be a háztájit, és a hidegen túl az emlékektől is bizseregni kezdett a bőröm. Olyan ez a hangulat, amit utoljára gyermekkoromban éreztem, falun: a gyümölcseit betakarításra kínálgató beteljesedett természet nehéz, mégis üdítő illata, kövér szőlőszemek, harmattól csillogó szilva, alma, körte, megannyi zöldség illata, a mezőkön katonasorba sorakozott kukoricatövek csöveinek illata. A teljesség, a nem hiába dolgozás, az eredményesség illata… Nagyapámat, dédnagyapámat is ez az illat csapta meg, amikor annak idején szeptember-októberben nagy büszkén végigsétált a kertben, a szántón, és örömmel vette számba, hogy nem volt hiábavaló az egész évi lótás-futás, nem lesz gond a télen: mert van miből kenyeret, tésztát sütni, a jószágok se maradnak éhkoppon, lesz bor forralni a téli estékre (kukoricafejtés mellé), no meg karácsonyra, szilveszterre, névnapra, születésnapra. Ők, sorstársaikkal közösen, csak azért éltek, hogy ebben az időszakban minden évben megérezhessék az ősz bőséges termést ígérő illatát… Mert olyankor a családnak nem volt oka panaszra. Mindez most azért jut eszembe, mert a mai emberek többségének ez az illat talán semmit nem jelent, már az is kezd kimenni a divatból, hogy a városi rokonok kimennek ilyenkor vidékre, „felpakolni” télire gyümölcsöt, zöldséget, és …egy kis falusi őszillatot. Mert falun is egész más már az élet, a mezőgazdaság nem a bőséges termést, a téli biztonság zálogát jelenti. A magukat alig vonszoló időseknek csak nyűg, de az uniós gáncsok ellenére azért megszokásból, őseik iránti tiszteletből tovább csinálják; a fiataloknak nincs erre ideje, inkább elmennek ukrán cigit csempészni, és megveszik az üzletközpontokban azt, amit annak idején a nagyapa szedett le a fáról… (persze nem egészen olyat). Már szinte csak emlék lesz a kukorica-, napraforgókóróval fűtött kemencében sütött házikenyér, a kukucáról meg hiába is mesélne az ember a mai gyerekeknek. A lekvárfőzésről nem is beszélve: a legtöbb faluban már csak néhányan foglalkoznak ezzel a valamikor ünnepszámba menő tevékenységgel, és téli körtét is kevesen tárolnak árpában vagy zabban januárig. Az ősz a szimbolikában a véget is jelzi. Talán éppen ezért gondoltam ezekre a hagyományainkra és erre a valamikori mesevilágra a tegnap reggeli őszillatban… (2008.09.01) 

Tompa Tulok csodálatos és rettentően megejtő története (a sosetudomhanyadik epizód) 
Szerusztok, drága ismerőselyim. Bizonyára majd’ kitört már a nyavalya benneteket, hogy ismét hallhassatok Tompa Tulok csodálatos és rettentően megejtő kalandjairól, huncut ki csínytevéseiről, amelyek minden évben bearanyozzák életeteket ilyenkor, a szilveszteri nagy dorbézolás és a korhelylevesmaradványok rókázásával egybekötött újévi másnaposság meghitt perceire készülve. Nos, nesztek, vadkeleti történetekre éhező lelketeknek itt egy újabb csemege. Mivel nagyon fázok és se a pálinka, sem a forralt bor nem melegít fel ebben a kutyanyuvasztó hidegben, íme egy olyan történet, amely a forró nyárban játszódik. Néhány napja elképesztő volt a meleg. Akár hiszitek, akár nem, aki halászlevet akart enni, annak elég volt lemenni a folyóra és belemerítenie egy edényt annak vizébe. Az első héten óriási volt a lelkesedés, sort álltak a folyóparton a különleges vízért az emberek, aztán amikor a csordába járó tehenek teje is halszagú és halízű lett, úgy gondolták, tenni kellene valamit. De mivel hiába gondolkoztak a megoldáson, végül is nem tettek semmit. Ez volt a bevezető, most jön a cselekmény, amely legalább olyan megható, mint amikor Keshedt Alvin beleesett a gatyafőzelékbe. Tompa Tulok ebben a pillanatban arra gondolt nagy elmésen, hogy nagyon meleg van. Kiötlötte hát, hogy ezen alkalombul ünnepélyesen szájbaveri régnembántott cimboráját, Tojás Bobbit, aki a fentemlített órában jó szokása szerint mivel is foglalatoskodott volna mással, mint kecskebékaheréléssel. Eztet a nagyon romantikus és komoly intellektuális képességeket igénylő mesterséget véletlenül sajátította el, amikor Redves Gáspár rajtakapta őt a feleségén. Erről így emlékezik meg balladájában a Vadkelet nagy krónikása, Tinó di Bendzsós Sebestyén: Gáspár koma aztán nem tétovázott,/ Látta, most az egyszer jól békomázott./ Egy kecskebékát előkapott a zsebéből,/ Megszabadítván őt a herétől./ Így figyelmeztette új sógorát, /hogy mást vág ki neki is, nem a sódorát./ Bobbi gyorsan elmondta imáját,/ és kettészelte a Gáspár kománk gigáját./ Hogy az szóhoz se jutott./ Errül szólt hát e fennkölt ballada./ Pusztuljon el a hallgatók harmada. (Tinó di Bendzsós Sebestyén: Ének Redves Gáspár kigigáztatásárul) Hogy ne kalandozzunk el az eredeti történettől, ezennel térjünk vissza Tinó di Bendzsós Sebestyén életútjához. A nagy krónikás kiskorában éppen olyan becsinálós puja vót, mint akárki más, később aztán kicsinálós lett. Pályafutását akkor kezdte, amikor Tompa Tulok egyszer megkergette a bészbollpályán. Három álló és ülő napig szaladtak körbefele, mindaddig, míg Bendzsós hajlandó volt elfelejteni azt az éneket, amelyet nagy hősünkről írt, és amelynek remix-változatáért vaslemezt kapott (a fültövébe): Tompa Tulok egyszer mit gondolt magába’/ Egy golyót eresztett nagybátyja agyába’/ A kocsmáros akkor megkérte alássan:/ Nem készíthetné el a velőt hagymásan? / Errül szólt e fennkölt ének máma./ Akinek nem tetszik, menjen a ...-ba. (Tinó di Bendzsós Sebestyén: Tompa Tulok nagybátyjának az ő agyvelőtlenítéséről való históriás ének) Mint azt említettem, ebben a pillanatban lépett be a csehóba Tulok barátunk, aki nem volt felajzva. Fogalmazhatnánk úgy is: le volt ajzva. Szokása szerint első dolga az volt, hogy köszönötte Sanda Sanyit, a kocsmárost. Sanyi nem rendült meg a jobbostól, a következő pillanatban könyörtelenül úgy kitöltött három deci viszkit főhősünknek, hogy lett is nemulass! – Hogy a nyúltepertő száraggyon a mejjedhusodra hétfü hajnalban. A zsadányi állomásfőnök felesége üljön a szemedre szüretkor! – noszogatta huncut mosollyal a bárost Tulok. Sanyinak sem kellett több: úgy kitöltött még három decit, hogy Tulok nem tudott szóhoz jutni. Inkább ütött még egyet, majd így fordult érdeklődve kocsmárosunkhoz: – A nagynéném girhes szukamacskája hányjon a csizmádba, te szemtelen. Hát velem csússágolc? Csak hat decit tőtöl? – piszmogott Tulok, de a következő pofonra már nem volt ideje, mert mindjárt itt a történet vége. Ami mi is lehetett volna más, mint az, hogy a kecskebékaherélésből érkezett Tojás Bobbival tűzpárbajba keveredett hősünk, majd miután felgyújtották egymást, még jól tyúkszemen is lőtték a másikat. Itt a vége, kuss el végre! Rodrigo de la Pesta Fodoros, Tompa Tulok írnoka (2010.12.31.)