Keveset hallunk ma már arról, hogy az anyuka és az apuka leül a gyermeke mellé, hogy mesét mondjon neki, versre és énekre tanítsa, elmeséljen régi történeteket, esetleg a lányokat házimunkára, a fiúkat barkácsolásra tanítsa, és erre mindig az a magyarázat, hogy nincs rá idő. Pedig épp ez lenne a szülő feladata, most, amikor részben politikafüggővé vált az oktatás. Azt sem értjük, hogy akik a feje tetejére állították a tanügyi rendszert, miért ragaszkodnak jobban a saját hatalmi pozíciójukhoz, mint gyermekeik biztonságos jövőjéhez, hiszen nekik is vannak gyerekeik, vagy azok külföldi iskolákban tanulnak? Ezek az emberek minden bizonnyal több időt töltenek pártgyűléseken, mint saját gyermekeik szobájában, és mesék helyett törvénycikkelyeket olvasgatnak. Tud-e valaki olyan honatyáról, aki legalább egyszer azért szólalt volna fel a parlamentben, hogy a diákokat kíméljék meg végre azoktól a tananyagoktól, amelyeknek sem jelenleg, sem később nem veszik hasznát, igazítsák az ismeretanyagot az általános műveltség és a hétköznapi gyakorlat követelményeihez, fektessenek nagyobb hangsúlyt az idegen nyelvek oktatására, a művészeti és testnevelésre, a kommunikációs készségek fejlesztésére, a helyes önértékelés elsajátítására, a csapatmunkára. Azért, hogy az iskolát elvégzett fiatal kiismerje magát mostani összekuszált világunkban, megtalálja a helyét a társadalomban. Mert ha ez elmarad, lassan visszatérünk az általános tudatlanság, a puszta létért való küzdelem korába. Ez viszont csak akkor válik lehetővé, ha nem hazudunk folytonosan egymásnak, az országnak, és ami a legfontosabb: önmagunknak. Sajnos odajutottunk, hogy csak akkor tudunk előrelépni, ha előbb visszatérünk őseink hagyományaihoz, ha újból megtanuljuk azt a hozzáállást, azt az erkölcsi tartást, azt az érzelmi és lelki kötődést egymáshoz, amit az elmúlt évtizedek politikai trendjei és kordivatjai kiöltek belőlünk.

Elek György