Scheffler János tízgyermekes zsellércsaládban született 1887. október 29-én Kálmándon. Az elemi iskolát szülőfalujában, a középiskolát a Szatmárnémeti Királyi Katolikus Főgimnáziumban végezte, majd a Pázmány Péter Tudományegyetem Hittudományi Karán tanult tovább. 1910-ben Boromisza Tibor püspök szentelte pappá, ezt követően segédlelkészként szolgált Csomaközön, majd Rómában, a Pápai Gergely Egyetemen doktorált egyházjogból 1912-ben.
Teológiai tanár és prefektus lett Szatmáron, illetve segédlelkész Ungváron, közben a Pázmány Péter Tudományegyetemen doktorált. Ezt követően a Szatmárnémeti Római Katolikus Főgimnázium hittanára és első igazgatója volt 1917 és 1923 között. Nagymajtényban plébánosként szolgált, majd teológiai tanár volt Szatmáron és Nagyváradon, 1939-től pedig spirituális is.

Számos kánonjogi tanulmánya jelent meg, illetve írásaiban foglalkozott az egyházi autonómia kérdésével, valamint az egyház és az állam viszonyának jogi vonatkozásaival. Elkészítette a Páli Szent Vincéről nevezett Szatmári Irgalmas Nővérek átdolgozott szerzetesi szabályzatát és a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye statútumait, de ő fogalmazta meg és szerkesztette az egyházmegyei zsinat összefoglalását, és hittankönyveket és lelkigyakorlatos könyveket is írt.

1940-től a Kolozsvári Magyar Ferenc József Tudományegyetem egyházjogi tanszékének rendes tanárává nevezték ki. Élethivatásának tekintette a papnevelést és a szerzetesek lelki nevelését. Ezt a munkát végezte a szatmári, majd a nagyváradi szeminárium lelki igazgatójaként, a szatmári irgalmas nővérek és a nagyváradi ferences nővérek gyóntatójaként és számos lelkigyakorlata során is.

1942-ben kinevezték a szatmári egyházmegye püspökévé — május 17-én a szatmári székesegyházban szentelte püspökké dr. Serédi Jusztinián hercegprímás, társszentelők: dr. Glattfelder Gyula csanádi és dr. Madarász István kassai püspök. Székfoglalása Nagyváradon május 20-án volt — majd nagyváradi apostoli kormányzóvá. 1948-tól az újraegyesített Szatmár–Nagyváradi Egyházmegye közös püspöke lett.
Felszentelt püspökként szorgalmazta a Jézus Szíve tiszteletet, és az egyházmegye fogadott ünnepévé tette. Tanítói megnyilatkozásaiban ismételten foglalkozott a mariológia kérdéseivel. Bevezette Szűz Mária Szeplőtelen Szívének ünnepét (napja: augusztus 22.) 

Kezdeményezte a hivatásgondozás megszervezését, s a felnőttek világnézeti és lelki nevelése is foglalkoztatta – magyarra fordította Franz Spirago Felnőttek katekizmusa című munkájának harmadik kötetét, a Kegyelemtant és Eymard P. Iulian Az isteni nagy Szentség – Jézus valóságos jelenléte, valamint Szentáldozás – Életforrás című munkáját.

Egész életútján végigkísérte szociális érzékenysége, az elnyomottak és az üldözöttek védelme. A világháború idején a magyar kormány az ő közbenjárására szüntette meg Alexandru Rusu nagybányai román görögkatolikus püspök internálását. Gyűjtőtáborba hurcoltakon, főként zsidó embereken próbált segíteni. A hatóságok megfenyegették, hogy őt is elviszik. Kimentette az SS által erőszakkal elhurcolt papjait, 1945-ben személyesen járt közben a román megyei főispánnál és a szovjet parancsnoknál, hogy megakadályozza a német-sváb származású hívek deportálását; sajnos eredménytelenül.

1945 novemberében XII. Piusz kinevezte a Győri Egyházmegye püspökévé, a vértanúhalált halt Apor Vilmos győri püspök helyére. Kijelentette, hogy aláveti magát a pápa akaratának, azonban kérte, hogy tekintettel a nehéz helyzetre szeretett egyházmegyéjében maradhasson, a pedig Szentszék elfogadta kérelmét.
Mindennemű pártpolitikától óvta papjait. Az állammal való szembekerülést azonban sem az egyház, sem ő személyesen nem kerülhette el. A román kormány 1948-ban felmondta a Szentszékkel kötött konkordátumot, az új állami kultusztörvény pedig megszüntette a Szatmár–Nagyváradi Egyházmegyét. A püspököt a kormány nyugdíjassá nyilvánította.

Scheffler János titokban megszervezte a kispapok úgynevezett földalatti teológiai oktatását az egyházmegye különböző plébániáin. 1949-ben letartóztatták titkárát és püspöki tanácsosát, a titokban püspökké szentelt Bogdánffy Szilárdot, fél év múltán pedig általános helynökét, Pakocs Károlyt.

Szembeszegült a romániai katolikus egyházat a pápától elszakítani akaró kommunista törekvésekkel. Elvi kérdésekben semmilyen alkudozásra nem volt hajlandó. 1950-ben Körösbányára, a ferences kolostorba, kényszerlakhelyre vitték, amelyet tilos volt elhagynia. A román kommunista hatalom őt nézte ki a Rómától függetleníteni akart, Erdélyben egyedülinek elismert egyházmegye vezetésére, Márton Áron helyére. Az állami érdekeket kiszolgáló, az egyház átalakítására felhasznált gyulafehérvári egyházi vezetők mellé egy bábként irányított püspököt akartak. Scheffler János nem vállalta a neki szánt szerepet, ezért letartóztatták, és 1952-ben fél évig a bukaresti belügyminisztériumban tartották fogva. Onnan szállították át Jilava földalatti börtönébe. Koncepciós pert kezdeményeztek ellene, a Vatikánnak való kémkedéssel és hazaárulással vádolták. A tárgyalására nem kerülhetett sor, mert a kínzások és a börtön embertelen körülményei miatt 1952. december 6-án meghalt.

Ezek voltak csendes nyugalommal kiejtett utolsó szavai: „Ibi vacabimus...” azaz „Ott időzünk…” Cellatársa, Dan Mizrahy zsidó származású zeneszerző negyven év múltán is pontosan idézni tudta latinul Szent Ágoston ezen sorait, a püspök kedvelt idézetét, amelyre megtanította a börtönben, s amelyet meg is magyarázott neki: „Ott időzünk és látunk majd, látunk és szeretünk, szeretünk és dicsőítünk. Íme, mi lesz végül vég nélkül. Mert mi más a mi végcélunk, ha nem eljutni az országba, melynek nincs vége?”

A kommunista rendszer bukását követően a szatmári egyházmegye 1990-ben kinevezett és felszentelt püspöke, Reizer Pál, a papok és a hívek kérésére kezdeményezte a boldoggá avatási eljárás megindítását — 2011. július 3-án avatták boldoggá az egyházmegyei Jézus Szíve Búcsú keretében, a székesegyház előtti főtéren. Emléknapját a Szentszék május 17-ére, püspökké szentelése napjára hagyta jóvá.

A székesegyházban, ahol Boldog Scheffler János síremléke és földi maradványai találhatók, május 17- én, szerdán, este hét órától nm. ft. Schönberger Jenő püspök mutat be szentmisét Boldog Scheffler János püspökünk emlékére, közbenjárását kérve. Szeretettel várják a kedves híveket, hogy közösen imádkozzanak az egyházmegye első boldogja közbejárásáért.

Dsida Jenő Scheffler Jánoshoz

Dsida Jenő 1907. május 17-én született Szatmárnémetiben. Tanulmányait Budapesten, Beregszászon és Szatmárnémetiben végezte, ez utóbbi helyen volt rá nagy hatással tanára, Scheffler János, aki 1917-1923 között, már a hittudomány avatott doktoraként volt a Szatmárnémeti Római Katolikus Főgimnázium hittanára és első igazgatója. A fiatal költő tizenhárom évesen köszönti fel versével 1920. november 24-én a névnapját ünneplő Scheffler Jánost. Verséből érződik a diák és tanár közötti szeretetteljes viszony, a kötődés, a hála. Ír ugyanakkor az első világháború utáni zaklatottság érzéséről, de meglátásában az ünneplésnek is helye van a szívekben, a szeretett személy névnapján. 

Az Igazgató Úr nevenapjára
 
Díszbe öltöztek ma összes tanítványid,
Lelkükben ünnepelnek a szeretteid.
Azok közt vagyok én, kik Téged szeretnek,
Tehát a szívemben én is ünnepelek.
Lehet most ünnep, mikor mindenki gyászol?
És a szívem erre emígyen válaszol;
Milyen ünnepség ez? Tán zajos mulatság?
Mely sértené e szegény, gyászoló hazát?
Ó nem! Ez százszorta szebb, sokkal nemesebb,
Mely után ifjú lelkünk még sokkalta szebb.
Azután úgy érzem, hogy szabad nekünk is,
Ha ünnepel minden, - gondolom az Ég is.
Mert Te vagy ünnepelt, Te a felköszöntött.
Nekem, hogy nem vagyok a köszöntők között,
Csak az fáj egyedül, de azt úgy gondolom,
Amennyire lehet, írásban pótolom.
Csak kérlek Téged, ne várj ékes szavakat,
Mert nem vagyok költő, s nem írtam azokat.
De a szeretetem e szókba öntöttem
Miket e darabka papírra vetettem.
Óh szeretnék költő lenni, megköszönni
Mindent. - Nem! Még akkor sem tudnám megtenni.
Ha beszélném nyelvét dicső szeráfoknak,
Vagy bírnám szólását Isten angyalinak.
De azért köszönöm, mindama jóságot,
Odaadó szeretetet s fáradtságot,
Melyekkel mostanig elhalmoztál engem,
Melyeket azonban meg nem érdemeltem.
Ezután igyekszem érdemet szerezni,
Te nagy jóságodra is méltóvá lenni.
De a szeretetet köszönöm főképpen,
Arra van énnekem legnagyobb szükségem.
Mert én amióta ismertelek Téged,
Mióta gondoztál, és ért nevelésed,
Én azóta Téged mindig szerettelek,
Mert tudtam, hogy szeretetem nem veted meg.
Most mindazok nevében kikkel vesződtél,
Szíved melegében kiket melengettél,
Elmondom Néked a kívánságaimat,
Főképp pedig Isten hallgassa azokat:
Először kívánom, hogy az Úr megáldjon,
Ő áldása legyen minden nagy munkádon.
Amely munka mindig azon fáradozott,
Hogy visszatérítse az eltévedt juhot.
És amely munkának az Ég is örvendett,
Kívánom, hogy egykoron jutalmazza meg.
Örök menyországgal, majd a másvilágon,
De már e földön is boldogságot adjon.
Jó lelki pásztora soknak legyél Te még,
Mint nekem voltál, most vagy és kérlek, hogy légy.
Az emberek mindig csak úgy szeressenek,
Csak úgy, ahogy Téged én mindig szeretlek.
Akkor körül leszel véve szeretettel,
Szeretet, - boldogság, - és Te boldog leszel!
Kívánom, viruljon szépen ez intézet,
Melynek az ügyeit Istennel végzed.
Mely hasonlítható egy kicsi csolnakhoz,
Élet óceánján cél felé úszóhoz.
S Isten eme kicsi, erős alkotmánya,
Szent cél felé törtet, s Te vagy kormányosa.
Élj meg még sok-sok igen boldog névnapot,
És tanítványaid mindig boldogságot,
Mindig örömöt szerezzenek, és soha,
Elválni ne kelljen, ezt kívánom én ma.
Kívánom, hogy még nagyon sokat taníts meg,
Hogy minden munkát Istenért végezzenek,
S e köszöntésre mely igaz, s katolikus,
Mely így szól: „Dicsértessék a Jézus Krisztus".
 
1920. év november 24-én,
Szerető tanítványa
Dsida Jenő
Róm.kath. főgimnasium IV. o. t.