Jean Genet drámája, a Cselédek első bemutatóján 1947-ben megbotránkoztatta kora közönségét furcsa témaválasztásával és bizarr hangnemével. A színpadi művet ezúttal a szatmári közönség az Ács Alajos Stúdióban tekintheti meg Frumen Gergő rendezésében.

Nem játszanak nap mint nap abszurdot, sem az egzisztencialista filozófia úttörői által jegyzett drámát a szatmári színpadon, de kérem, ne ijedjen meg senki Jean Genet drámájától, a Cselédektől. Egy olyan feldolgozásban és értelmezésben tekinthetik meg a Frumen Gergő által rendezett darabot, amely nem skatulyázza be a műfajt, a stílust, nem vesztődik el formalista megoldásokban, hanem érvényes olvasatot keres és talál is a jelenben, itt és most nekünk. A főszerepeket alakító Bogár Barbara és Moldován Blanka lubickolnak a szöveg adta és a dramatizálás nyomán létrejött partitúra játéklehetőségeiben. Egy testként érző-szuszogó kétfejű szörnyként játsszák titkos játékukat ebben a negyedstúdiónyi kis szobában (Látvány: Frumen Gergő és Szabó Anna). Az 1947-ben született Cselédek megírásának apropója egy Franciaországban, 1933-ban történt gyilkosság, amikor is a Papin nővérek különös kegyetlenséggel ölték meg munkaadójukat és annak lányát. Szerencsére ezzel a ténnyel a néző csak az előadás végén szembesül, amikor a kis színházi térből kivezető fekete folyosón akár egy múzeum falán szembetalálkozunk a dokumentummal, ami erről a brutalitással elkövetett gyilkosságról tudósít. A történet az előadásban nem ismétlődik meg, annál erősebb azoknak a lelki mozgatórugóknak a feltárása, ahogyan eljuthat e szörnyű gyilkosság kivitelezéséig az ember. Mi viszi rá az embert bizonyos helyzetekben, mi a motivációja, milyen rejtett-elfojtott indulatok ragadtatják az embert e szörnyű tett elkövetésére? Kérdezhetnénk általánosabban és aktuálisabban is: mi vezetheti általában az emberiséget, hogy kegyetlen, gyilkos tetteket hajtson végre? Tehát nem az eset feletti csámcsogással kell elfoglalnunk magunkat, az előadás kínál itt még némi elmerengeni valót. A két cselédlány, Claire és Solange játszanak, szerepjátékot játszanak. Ezzel kezdődik az előadás. Belekerül némi időbe, amíg megértjük nézőként, hogy miféle játékot játszanak a szereplők: míg úrnőjük nincs otthon, ők felváltva belebújnak a zsarnoki Madame ruháiba, eljátsszák hisztériáit, őket megalázó játszmáit. Megnyugszunk kissé, hogy értjük már, miről szól a játék: vágykielégítő szituációs játékokat játszanak, melyekkel enyhítik cselédsoruk megalázottságából fakadó frusztrációikat. Játékukban megjelenik leghőbb vágyuk, hogy a Madame-ot meggyilkolják, így állnak majd bosszút megalázásukon. A szerepek között élvezettel és önfeledt játékossággal lavíroznak a szereplők. Éles karakterváltásaikban jól kitapinthatóak a belső indítékaik, valamint személyiségük alapjegyei. Tanúi vagyunk a „bűn születése” folyamatának, megértjük pszichológiai mozgatórugóit. Solange (Moldován Blanka) elszántabbnak tűnik, eltökéltebbnek. Az ő személyiségét elferdítette a kiszolgáltatottságból kitörni képtelen düh és tehetetlenség. Claire (Bogár Barbara) labilisabb, nehezen palástolja a Madame előtt a hazugságokat, a titkokat, érzései ambivalensek a munkaadója iránt, mert maga sem tudja eldönteni, hogy a szolgaság köteléke nélkül mihez kezdene.

Feszült és fojtott az atmoszféra, titok lappang a két szereplő játékában. Valami történni fog, ami megváltoztat majd mindent ebben a házban. De még csak játék az egész, hol kedves, hol halálkomoly, hol erotikus, hol szado-mazo. Aztán a játék összefolyik az élettel és komolyra fordul. Annyira mélyen gyökerezik bennük a félelem, a kiszolgáltatottság, az elégedetlenség, hogy a könnyen megingó Claire az úrnőnek odakészített arzénos teát elkezdi a játékban kortyolgatni. A játék szabályainak megfelelően a játékból nem lehet civilként kilépni, tehát Solange nem szakíthatja meg a játékot holmi oda nem illő „nem játszom”-mal. Az előadás a legvégső pillanatban is játszik a nézővel: nyitva hagyja, a nézőre bízza a végkifejletet. A játék végét kinek-kinek magának kell befejeznie. Megissza vagy nem issza meg Claire az arzénos teát, vagy a gyávaságának, labilisságának engedve megtorpan, és másképp folytatja a játékot? A teába egyáltalán belecsepegtette Solange az arzént vagy azt is csak elhitette Claire-rel és velünk, nézőkkel?

Ebben az előadásban a nővérek manzárdszobáján kívül semmi nyoma annak, hogy milyen belső pokolban égnek és milyen önmarcangoló játszmákba hergelik magukat a szereplők. Játszanak a cselédek, hogy feldolgozzák életbeli sérelmeiket, hogy megértsenek összefüggéseket, hogy időt múlassanak, hogy a lelküket ápolgassák. Ez a „lelki manzárdszoba” lehetne a színház metaforája is, ahova az emberek, akár a darabbéli cselédek szintén a fenti élményekért járnak. Ez a gondolat összecseng a Cselédek bemutatóján felolvasott Színházi Világnapi üzenettel, melyet ebben az évben Anatolij Vasziljev színházi rendező, színházelméleti gondolkodó fogalmazott meg. Üzenetében a színház archaikus formáit élteti és a megtisztító rituális formák mellett teszi le a voksát.

A bemutató estjének volt még egy momentuma, ami nagyon is aktualizálta az előadás üzenetét: az előadás utáni néma főhajtás az európai terror áldozataira. Ez a „rituálé” pedig némán kérdez rá az aktuálpolitikai történésekhez való viszonyunkra, felelősségünkre és hozzáállásunkra.

Az előadás igazi színházi csemege, a játék groteszk humora, a szereplők önfeledt játéka tartalmas kikapcsolódást és egyúttal magvas kérdések feletti elmerengést kínál közönségének.

Márk-Nagy Ágota