Alkalom a meditációra, a világ és az ember, valamint ember és ember kapcsolatának elemzésére és kutatására. Érdemes elgondolkodni azon, hogy a látvány és az élmény szülte gondolatok hogyan gazdagítják a tudást és az ismeretet, hogyan születik meg a felismerés, a végtelen és kitárulkozó világban hogyan jut el az ember a társtalanság gondolatához, valamint a térbeli és időbeli távolság képzeletéhez. A távolság érzékeltetése egyetemessé teszi a magányt, ennek következménye, hogy az ember és ember közti távolság folyton nő. „A szem a lélek tükre” — a szem a belső üzenetek közvetítője, és ahogy a csillag „szétszórja a térbe sugarait”, úgy küldik az emberek tekintetükkel magányuk szomorú üzeneteit akár a legközelebbi társaik felé is. A vers egyik üzenete, hogy a magány örökké tartóvá válhat, „lélektől lélekig” eljutni szinte lehetetlen, „… jaj, az út lélektől lélekig!” A vers mégis azt sugallja, hogy ember és ember is egymásra találhat a szerelemben és a barátságban.

„És megtelének mindnyájan Szent Lélekkel — olvassuk a Bibliában.
„Az igazi érzések lélekről lélekre szállnak” — írja Honoré de Balzac.

A pünkösd a lélek örökkévalóságára hívja fel a figyelmet. Azok, akik pünkösdöt ünnepelnek, a lelket ünnepelik. Sok az ellentmondás, hiszen a vallások és a tudományok gyakran eltérő véleményeket alkotnak a lélekről. Napjainkban a „lélektől lélekig” vezető út lehetne rövidebb is, mint ahogy az a Tóth Árpád-versben meg van fogalmazva, a „jeges űr” sokkal könnyebben átjárható lehetne, de valamilyen módon a balzaci „lélekről lélekre” szállás megy nehezebben, ennek pedig az az oka, hogy folyton nő az ember és ember közötti távolság, ennek pedig a legártalmasabb következménye az eluralkodó magány. Férj-feleség, szülő-gyerek úgy élnek, hogy alig van mondanivalójuk egymásnak, befagynak az érzelmi források, körülveszi őket a hideg űr, melynek horizontjain nem halad át a napsugár.
Pünkösd alkalmából ismét hosszú hétvége ad lehetőséget az önvizsgálatra. Ismét lehetőség adódik az ünnepelésre, a pihenésre, a kikapcsolódásra… Pünkösd közeleg, a kereszténység legnagyobb ünnepeinek egyike.

Pünkösd a lélek ünnepe. Az életet pedig a lélek adja. Az életnek csak akkor van értelme, ha annak megvannak a szabályai, törvényei, a maga rendje és folytonossága. Ahol nincsenek szabályok és törvények, ahol nincs rend és folytonosság, onnan hiányzik a lélek, ahonnan pedig hiányzik a lélek, az nem élet. A hegyi beszéd után pünkösdnek volt a legnagyobb összetartó ereje. Ezt az összetartó erőt kellene keresni ma is. Keresni kell az összetartozás lehetőségeit a pünkösdi ünnepeken. Az emberben nagyon erős az összetartozás iránti vágy, mégis sokszor elmarad az összetartozás élménye. Egyesek szerint ennek az a fő oka, hogy virtuális vagy online közösségekben élnek az emberek, és nem igazán érzik magukat otthon ezekben a közösségi formákban.

Pünkösdkor vajon hány embert fog megérinteni a Szentlélek, és hány ember fog megújulni a lélek által? Mert ha nem ez történik, akkor nem pünkösdöt ünnepelünk. Mennyire erős, és meddig tart az összetartozás érzése azokban, akik számára akkor vált csak fontossá az összetartozás, miután valahol a nagyvilágban egyedül maradtak?

Észrevesszük-e végre, hogy kezdenek széthullani a családi, a vallási és a nemzeti közösségek? Az összetartozásról nem beszélni kell, hanem tenni kell érte. Az összetartozás a test és a lélek közelségéről szól, nem pedig internetes kapcsolatokról. Gary Chapman írja: „Minden ember legmélyebb egzisztenciális szükséglete az a vágy, hogy tartozzon valakihez, aki szereti őt.”

Elek György