A budapesti kamaraszínház MR. és MRS. (pár–bajok öt színben) című, egyszerre könnyed és igényes előadása méltó záróakkordja volt a Sorompók Nélkül Nemzetközi Multikulturális Fesztiválnak.

Pindroch Csaba és Verebes Linda. Két színész, akik két órán át varázsolnak mosolyt a nézők arcára „csupán” azzal, hogy öt jelenetben öt, teljesen különböző emberpárt alakítanak, ötféleképpen villantva fel a férfi–nő kapcsolat egy–egy arcát. Meleg emberséggel, kedves humorral vallva, kérdezve, tanítva — mire is? Ami produkciójukból a színpadról a nézőtérre „átjön”, jóval több egy „komédia” öt jeleneténél, több mindannál, ami az emberi kapcsolatok megszámlálhatatlan formáiról szavakba foglalható. Valahogyan úgy, mint ahogy ők ugyan mindvégig ketten vannak a színpadon, de egyedi műfajú jeleneteik (vagy inkább párkapcsolati pillanatfelvételeik?) mögött rendezők, kosztüm- és díszlettervezők sokaságának munkája áll. És vajon az ő játékuk közvetlen természetessége, mozdulataik hajszálpontosan kidolgozott koreográfiája mennyi munka eredménye? Holott az egész olyan, mintha láthatatlanul surrantunk volna be a szereplők életterébe, meglesni tíz meleg és hiteles, lüktető életet…

Mert mi van, hogyha…

Az előadás képekkel, hangsúlyokkal, mozdulatokkal állít elénk új és új helyzeteket, jellemeket, problémákat, megoldásokat. Lehet–e újsághirdetéssel társat találni, valódi kapcsolatot kialakítani? Hogy lehet — és lehet–e egyáltalán — hasznos időn belül megtalálni a közös hangot valakivel, akit akkor látunk először és szinte semmit nem tudunk róla? Választhat–e férjéül épeszű nő homoszexuális férfit, és egyáltalán: akadálya lehet–e ez a lassan divattá hangsúlyozott jelenség egy sikeres házasságnak? S ha már a házasságnál tartunk, vajon a férfiak vagy a nők félnek–e jobban az azzal járó sokismeretlenes egyenlet megoldásának borítékolt feladatától, illetve az elköteleződéstől?

És mi lesz, ha megöregszünk? Hogyan lehet méltósággal elviselni testünk–szellemünk hanyatlását, magunk és társunk esendő voltát? És önmagunkból mennyit lehet vagy kell szeretetből feláldozni?

Végül a válás kérdései. Mi van, ha már eldöntöttük: nem tudunk tovább együtt élni, a leghelyesebb, ha mindegyikünk megy a maga külön útján — és mégsem tudjuk emberhez méltóan elengedni az egykor szeretett másikat? Ha nem akar olyan könnyen, mintegy vezényszóra kettéválni mindaz, ami hosszú évek alatt forrt össze? Ha menni és maradni egyformán fáj? Ha magunk sem tudjuk eldönteni, most éppen szeretjük vagy gyűlöljük a nekünk annyi örömet és fájdalmat okozott másikat?

És lehet–e mindezekre a kérdésekre (és még ezer kimondatlanul is sugallt másra) hiteles választ találni és közvetíteni úgy, hogy azzal senkit meg ne bántsunk, el ne kedvetlenítsünk? Mosolyogva és mosolyogtatva adni át azt a diszkrét, csöndes, de nagyon szilárd meggyőződést, hogy van, ami van és vagyunk, amilyenek vagyunk, de embernek maradni mindig lehet és érdemes? Szerepekben vagy azokon túl, külső és belső színpadokon?

Pindroch Csaba és Verebes Linda talán új műfajt teremtettek ezzel a darabbal.

Báthory Éva