„Ha belegondolok, sok mindent köszönhetek az alkoholizmusnak és annak, hogy olyan mélyre süllyedtem” - meghökkentő kijelentés, de van benne ráció, mert a pokol mélyére kell kerülni ahhoz, hogy az ember megváltozzon és ”felébredjen”.

Gombola András – többszörös vívóbajnok, alkoholista és drogfüggő, ma már „gerinces felnőtt” és edző. S a fogalmak mögött és között megtörtént eseményeket, fizikai és lelki pokoljárásokat, apró „gyógyulásokat”, visszaeséseket, „felébredését” , a Bandika kiskirályból és féreg Andrisból a mostani alázatos, Isten akaratát elfogadó és megértő emberré válását meséli el meglepő őszinteséggel kiteregetett „szennyessel”, tabuk nélkül, sodró önvallomásban. „Az én történetem nem a te történeted. De két ember élettörténetében sok közös pont lehet. Nagyon nehéz egy szenvedélybetegnek úgynevezett tanácsot adni. Irányt talán igen, azt lehet mutatni, és lehet reményt adni arra, hogy ki tud emelkedni a függőség poklából, képes másképp cselekedni és el tud indulni a változás , a gyógyulás, a szabadulás keskeny útján. Szermentessé teheti az életed és kiszabadulhat az ördögi körből. Ezért osztottam meg veled a történetem. Emberi kötelességemnek tartom, hogy a hozzám hasonlókon segítsek és a történetemet példaként mutassam be. Mert ha nekem sikerült, akkor másnak is sikerülhet.” – írja és vallja a Nem hagyhatom kint Istent című könyvének egyik utolsó fejezetében. A könyv szatmárnémeti bemutatójára a Németi református templom gyülekezeti termében került sor, s az esemény meghívottaiként Dohi Géza mentor, barát, Polyecskó Gábor barát és terápiás társ, valamint a „doki”, azaz dr. Puskás Csaba orvos, a Bonus Pastor Alapítvány önkéntese társultak a beszélgetésbe, magát a könyvet pedig a Gombola Andrással két évvel ezelőtt mélyinterjút készítő Kovács Eszter újságíró mutatta be és moderálta a beszélgetést. Ugyanis a könyvbemutató pillanatok alatt egy majd' kétórás, kötetlen és csupasz-őszinte beszélgetéssé változott – melyet akár terápiás beszélgetésnek is nevezhetnénk. Hiszen a jelenlévők (akik közül többen is nyíltan vagy kevésbé nyíltan felvállalva, de alkoholproblémákkal küzd) nem csak a terápia, a tisztulás – visszaesés „kulisszatitkairól” hallhattak, de gyakorlati kérdéseikre is a leghitelesebb válaszokat kapták. Arról megoszlanak a vélemények, hogy mit jelent az alkoholizmus fogalma és nagyon sokak szerint nincs is azzal semmi baj, ha az ember egy hosszú és fárasztó munkanap után lazítóként “legurít” egy pohár italt – akkor kezdődnek a gondok, amikor ez már rendszeressé válik. De hol kezdődik a rendszeresség? A minden esti egy pohár vörösbor vagy amikor hét napból hetet iszik az ember? És mi számít soknak? És ki számít alkoholistának? Szakemberek szerint hogy már az is alkolholizmus, amikor valaki heti rendszerességgel, a szombat délutáni focizást követően sörözik a barátaival – abban az esetben, ha a cél már nem a foci, hanem a sörözés lesz, amikor a sör kerül a középpontba, a foci s aztán majd a barátok nélkül.

„Nem tudtam, mi lesz Magyarózdon, de eljöttem Romániába egy terápiára. Előtte persze próbáltak úgy összerakni, olyan állapotba hozni, hogy egyáltalán szállítható legyek. Húszévesen kezdtem piálni, 40 évesen szálltam ki s közbülső 20 év eseményeiből nagyon sokra nem emlékszem, pedig velem és körülöttem történtek. Úgy cseppentem be a Bonus Pastor magyarózdi terápiás otthonába, mint egy nagy családba, ott tíz hónap alatt felnőttem. S kiszabadulni egy rabszolgaságból felbecsülhetetlen érzés. ” – mesélte az öt éve „tiszta”, nyíregyházi Polyecskó Gábor. Meg hallgatva azt sem el: mennyire kellett és kell bizonyítania szüleinek, családjának, a közösségnek, hogy ő már nem iszik. „Kőkemény munka bizonyítani: a kutyából igeni lehet szalonna. Anyu 3 év után is beleszagolt a kávémba, hogy nem turbóztam–e fel valamivel. Meg kellett tanulnom hazudozás nélkül élni. Nincs annyi csillag az égen, mint amennyit én összehazudoztam anno mindenkinek. ”– mesélte.

„Nem könnyű józannak lenni, de csodálatos érzés” – summázza a magát írónak nem tartó író, Gombola András. – „Az én barátom az én üvegem, amit nem adok oda senkinek! - mottóm, egyetlen épkézláb gondolatom ez volt hosszú éveken át. Azóta az értékrendem teljesen megváltozott, már nem én és az egom állunk mindennek a közepében. Egykor istenkáromláson kívül annyi közöm volt a hithez és egyházhoz, hogy meg voltam keresztelve és konfirmáltam. Aztán Isten segítségével rátaláltam arra a keskeny örvényre, amely a napfényre, az életbe vezet. Istenfüggővé váltam, vagy „csak” hálás vagyok? Ha Isten drog lenne – ám legyen függőség.” – mondta.

Szabó Kinga Mária