Pakulár István és Pakulár Julianna tasnádi református lelkészházaspár a magyar nyelv és kultúra megtartásának fontosságáról, a kultúraszervezés lehetőségeiről, a lelkészek munkájáról, egyházi és közéleti szerepvállalásuk nehézségeiről beszélt.

— 1990-ig a magyar nyelv és a magyar kultúra jelentős része „be volt zárva” a templomokba. 1990-től úgy éreztük, eljött a szabadság, a magyar nyelv és a magyar kultúra kiszabadulhat fogságából. Így is történt, de egy ideje ismét azt tapasztaljuk, hogy nem élünk igazán a szabadság lehetőségeivel. Mi a helyzet ilyen téren Tasnádon?

Julianna: Gyermekkori tapasztalataim szerint Szatmár megyében 1990 előtt nem volt olyan rossz a helyzet, mint más vidékeken, hiszen itt mégiscsak tömbmagyarságban éltünk. Én még emlékszem, hogy gyerekkoromban rendszeresen megszervezték a Megénekelünk, Románia fesztivált, amelyen szatmári magyar néptáncokkal léptünk fel, magyar népdalokat énekeltünk, és magyar kórusműveket is adtunk elő az iskola kórusával. 1990 után valóban jött egy időszak, amikor bátran kivittük a kultúránkat a nagyvilágba, aztán néhány év elteltével jött egy másik időszak, amikor még jobban ráébredtünk, hogy ránk szakadt a demokrácia, és egyre inkább a nyugati világ felé fordulunk, egyre kevésbé érdekel már minket a saját kultúránk, illetve annak a megélése. Itt főképpen a fiatalság fordult más irányba. Nagyon megváltozott a fiatalság, nagyon nehéz őket megfogni, mert a nyugati kultúra és annak hozadékai annyira betörtek, hogy a magyar fiatalok szemében egyszerűen értékét vesztette minden, amit önmagunkból lehetne megmutatni. Ma már kevesen veszik tudomásul, hogy milyen nagy kincs a magyar kultúra, milyen nagy kincs a magyar nyelv.

István: A magyar kultúra nem veszített értékéből, hanem sokan nem értékelik. A hagyományos magyar kultúrának nincs értékvesztése, azzal van baj, ahogy az emberek nagy része szemléli és kezeli ezt a kérdést.

A fiatalok hiánya

— Egyre kevesebben vesznek részt kulturális rendezvényeken, és ami elszomorító, inkább a fiatalok hiányoznak.

Julianna: Úgy látom, hogy mindezért a legnagyobb felelősség a szülőkre hárul. Nagyon fontos, hogy a gyerek mit kap otthon. Az iskolában a gyerek csak ideig-óráig tartózkodik, ott kap ugyan egyfajta szemléletet, de a döntő az, hogy a gyerek mit hoz magával otthonról, hiszen a legtöbb időt otthon tölti. Az iskola közösségi szempontból tölt be fontosabb szerepet. Ugyanakkor az iskola is egy olyan hely, ahol a magyar kultúrára, hagyományokra, azok gyakorlására és tiszteletére fel kell hívni a figyelmet. Akár szülőként, akár pedagógusként a példaadás a legfontosabb ebben a tekintetben is.

István: A kulturális rendezvények az igazi magyar kultúra értékeit kell hogy közvetítsék. Az, hogy az emberek nagy része nem megy el ilyen jellegű rendezvényekre, az egy másik dolog. Talán ez az oka annak, hogy egyre több minden kerül vissza a templomokba. A templomban ma már több minden történik, ami építő lehet, nem csak az istentisztelet.

Templomi rendezvények

 — A templomi rendezvények mindig nagyobb közönséget vonzanak, mint egy közintézményben megszervezett előadás. Mi ennek a titka?

Julianna: Sajnos, a templomi rendezvények sem olyanok, mint amilyennek szeretnénk. Nem az a baj, hogy kevés a gyerek, hanem az, hogy a gyerekek és a szülők is sokszor határozottan tudomásunkra hozzák, hogy a gyerek nem szerepel, nem akarnak részt venni templomi ünnepélyeken, legyen az vallásos jellegű vagy akár magyar kultúrához kapcsolódó ünnepség. Sok esetben a szülők nem bátorítják a gyerekeket, tisztelet persze a mindig meglévő kivételeknek. Ezért mondom azt, hogy a legnagyobb felelősség a szülők kezében van. Lehet egymásra mutogatni, hogy miért nincs az iskolában magyar néptánccsoport, vagy miért nem működik ez vagy az. Én azt veszem észre — mivel nagyon sok gyerekkel foglalkozunk vallásórán és konfirmációi előkészítőkön —, hogy nagyon sok helyen a gyerek irányít egy olyanfajta életet, amit még nem lenne szabad irányítania. Sok szülő pedig mindent azzal magyaráz, hogy reggeltől estig dolgozik, nincs ideje a gyerekkel foglalkozni.

Mindent meg lehet magyarázni. Régen nagyon sok minden magától értetődő vagy éppen kötelező volt. Ma már meg kell, hogy kérjem a gyerekeket, hogy szerepeljenek. Nem utasíthatom őket, mert akkor azt mondják, hogy nekik joguk van nem szerepelni. Ha a szülő nem vezeti rá a gyereket, hogy szerepeljen, akkor a gyerek jogosnak tartja a közömbösséget.

István: Ha a szülők sem ismerik, és nem gyakorolják a saját nemzeti kultúrájukat, akkor a gyerekek elveszítik a gyökereiket. Nagyon sok a választási lehetőség abban a tekintetben, hogy hol eresszenek gyökereket, de szinte biztos, hogy egy hamis értékrend alakul ki bennük. Az a sokat hangoztatott, de nagy károkat okozó multikulturalitás negatív hozadéka: mindegy honnan jössz, mindegy ki vagy... Ennek csak ártalmas következménye lehet.

A Nyugat hatása

— A Nyugat nyomását elég nehéz visszatartani. Legtöbbször olyan kecsegtető módszerekkel csábít, ami nemcsak az idősebbeket vonzza, hanem a fiatalokat is. Mit tudunk mi itt felkínálni, hogy legalább az egyensúlyt megtartsuk?

Julianna: Eleve téves irány, amikor Nyugatról várjuk a jó dolgokat. Vagy legalábbis azt hisszük, hogy onnan csak jó jöhet. Ez ellentmond a természetes rendnek, mely szerint a fény is keletről jön, nem nyugatról. Azt szeretném mondani ezzel, hogy vissza kell a magyarságnak fordulnia önmagához, hisz nekünk minden a birtokunkban van. Minket, magyarokat kulturális és egyéb szempontból meglévő kincseink boldoggá és védetté tehetnek, még akkor is, ha külső hatások próbálnak befolyásolni. Egyszerűen nem értem, miért kell nekünk valamilyen külső hatás vagy elszakítottság, hogy önmagunk értékeire odafigyeljünk vagy emlékezzünk rájuk.

Háttérbe szorulás

— Azért, mert lépést tartunk a Nyugattal, megőrizhetjük a saját kultúránkat is, de nem tesszük. Van erre magyarázat?

István: Mi a kultúrát nemcsak szemléltük, hanem megéltük. A néphagyományokkal most csak a könyvek közvetítésével találkozunk, vagy néha látjuk, hogy egyes helyeken gyakorolják azokat. Régen ezeket megélték. A mindennapok része volt, nem volt gond az, hogy el kell menni egy közösségi alkalomra. Ezek a közösségek ma már azért nem működnek jól, mert nem akar bennük részt venni az egyén. Sok helyen a magyar ember megmagyarázhatatlan okok miatt nem akarja gyakorolni és ápolni a saját kultúráját. Más népekre ez nem jellemző. A magyar embert, ha néptáncról vagy népdalról kérdezzük, nem szívesen beszél róla, mintha szégyellné. Az ősmondákat, hagyományokat már nem ismerik.

Julianna: Az a helyzet, hogy sokan csupán csak érdekességnek tekintik a néphagyományokat, és nem úgy tekintenek rájuk, mint amiből gyökerezünk, mint amiből erőt meríthetünk. Sokan úgy tekintenek a népi kultúrára, mint érdekességre: „Jé, hát így volt régen? Ez a mienk?” Nem tudnak rácsodálkozni viszont a magyar nyelv szépségeire, annak kifejezőerejére, teremtőerejére. A magyar nyelv mindent megmagyaráz. De ugyanolyan hatalmas kifejezőerő van a táncrendekben is, a népművészetben is. Tasnádon volt az elmúlt ősszel az egyik magyarlapádi néptánccsoport néhány tagja. Csak ebben a faluban működik 4 népzenekar és több tánccsoport is. Amikor elkezdtek táncolni, csodás hangulatot teremtettek, mindaddig, amíg csak szemlélői voltak az emberek, mindenki nagyra értékelte, és tapsolt. De amikor táncházat tartottak a bemutató után, csak néhány ember állt fel táncolni. Mintha szégyellnék magukat, vagy nem éreznék magukénak, nem tudom. A másik gond az, hogy sokan nem tudnak különbséget tenni igazi, népi hagyományokban gyökerező kultúra és bóvli között.

Lelkészi tekintély

— Régen a lelkésznek szava és tekintélye volt egy közösségben. Hogy van ez most?

Julianna: Ez valóban régen volt. Ma már sokszor nagy erőfeszítések árán kell a lelkésznek kivívnia a tiszteletet. Régen, ha szükség volt rá, akkor a lelkész volt a tanító, az orvos, valamint az ének-, a tánc- és a zenetanár. Ezt nagyon sok lelkész ma is felvállalná, de ma már nemcsak a lelkészt nem tisztelik annyira, mint régebben, hanem a vallást, az egyházat, a közösséget sem, és ennek a gyökere ott van, hogy önmagukat és Istent sem tisztelik, így nem tisztelik a másik embert sem. Sokak számára a lelkipásztor is egy ugyanolyan ember, mint bárki más, ami csak részben igaz.

István: A közösség gyarapodásáról, gyarapításáról, illetve a rossz helyzetfelismerésről szóljon egy kis történet. Elindul egy atyafi az istentiszteletre, érkezésekor benéz a templomba, látja, hogy csak nagyon kevesen vannak, és azt mondja magában: „Ha ennyien vannak, akkor én be sem megyek!” Viszont ha az érkező belépne, akkor eggyel többen lennének, és ez lenne az igazi cél: a több, a többen. Ugyanez a helyzet állhat elő a kultúra ápolásával is. Előfordulhat az is, hogy az egyik ember vár a másikra, vagy kifogásokat keres. Sokan mondhatják azt, hogy a településen, ahol élnek, nem történik semmi, de nehezen veszik észre azt, hogy a semmiért vagy a majdnem semmiért ők is felelősek. Ezen a helyzeten és állapoton minden magyar embernek változtatnia kell ott, ahol tud a maga tudásával, hozzájárulásával, közszolgálatával.

 Lelkész és politika

 — Szükséges-e, hogy a lelkipásztorok részt vegyenek a politikában? Megmaradt-e az egyház közösségformáló szerepe?

Julianna: Ezt főképpen a lelkészek lelkiismerete határozza meg, mit jelent számukra a politika, és meddig mehetnek el. Azt azonban feltétlenül elvárják tőlünk, hogy állást foglaljunk. Ez pedig nagyon nehéz dolog, ha figyelembe vesszük az erdélyi vagy a magyar politikát. A másik kérdésben az a véleményem, hogy valamilyen szinten megmaradt az egyház közösségformáló szerepe, de sokat veszített erejéből. Ha folyamatában tekintünk a romlásra, a visszaesésre, akkor ott tartunk, hogy leépítettük önmagunkat azzal, hogy az alapokat felejtettük el, illetve felcseréltük a kőalapot egy bizonytalan, fövenyes, könnyen elmozduló alapra. Akkor tudunk építkezni, ha van egy biztos alapunk. Az építkezést pedig megelőzi az alapvetés. Akkor már sokkal könnyebb a dolgunk, ha az építkezés szakaszába értünk.

István: Négy év alatt a lehetőségeinkhez mérten az egyházi szolgálataink mellett leginkább arra törekedtünk, hogy színvonalas rendezvényeket, programokat szervezzünk a városban. Ezeknek a programoknak a támogatásához felhasználtuk a barátaink, ismerőseink kapcsolatrendszerét is, a helyi gyülekezeti tagok és a helyi vállalkozók támogatását. Mindezek után az is kiderült, hogy kis költségvetéssel is lehet jó programokat és rendezvényeket szervezni. Remélem, ezek sora idén is fog szaporodni.

 Együttműködés

— A hívek segítik a lelkészeket a munkájukban?

Julianna: Több kezdeményezőkészségre és minden tekintetben nagyobb lelkesedésre lenne szükség. Mindenütt s egyben nálunk is van egy lelkes csapat, amely a jó, hasznos és értékes kezdeményezések mellé áll. Így van ez a forradalmak esetében is. Néhányan elkezdik, majd egyre többen lesznek. Remélem, ez a csapat csak nőni és szaporodni fog a lelkes szolgálni és tenni akarókkal. Ettől az évtől már pályázni is fogunk. Szeretnénk a helyi magyar érdekvédelmi szervezettel és az Ady és Kölcsey Kulturális Egyesülettel egy tasnádi magyar napot szervezni, szeretnénk kibővíteni kétnaposra a sződemeteri Kölcsey-megemlékezést. Terveinkben van elkezdeni és szervezni a településen a magyar néptáncoktatást. Reménység szerint márciustól december végéig hetente két órában néptáncoktató fog kijárni Tasnádra. Ennek én személyesen nagyon örülnék, régóta szívügyem, hogy a gyermekeink megtanulják saját táncainkat és népdalainkat.

István: Mi annak idején középiskolás korunkban táncoltunk a Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban. Az a néptánccsoport nagyon jól működött. Nagyon jó volt a hangulat a tánccsoportban, s ha nem is voltunk igazi profik, s nem is jártuk be a világot, akkor is szép élményeim vannak abból az időből, amikor fiatalon roptuk a szatmári táncot.

Julianna: Sokat jelent a közösségünk számára, hogy az elmúlt év májusában elkészült a gyülekezeti házunk, melyben sok rendezvény kaphat helyet.

Tartalékemberek

— Önök hogyan látják, lesz utánpótlás az egyház- és kultúraszervezésben?

István: Nagy szükségünk lenne a tartalékemberekre, mert egy idő után elfáradhatunk. A magyar emberek önkéntességére lenne szükség a magyar kultúra megőrzéséért és ápolásáért. Én abban hiszek, hogy Isten előtt nemcsak a hitünkért, az életünkért, a munkánkért, hanem kultúránkért és annak ápolásáért is fogunk felelni. Nagy bölcsesség kell ahhoz, hogy az egyházi és közéleti kérdésekre jó válaszokat adjunk. A lelkipásztornak egy érdeke van: a hit építése, a híveknek vallásos közösségben történő nevelése. Ezek mellett van a kultúra és a magyarságnevelés. Mi is kérdezzük magunktól, mi az első: magyar reformátusnak lenni vagy református magyarnak lenni? Ezek egymás mellett haladnak, de legfontosabb a közösség hitben való építése, mert a hit mindenre válasz és megoldás, a nemzeti és kulturális kérdéseinkre is. Biblikusan így lehetne összefoglalni: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés, kérjétek tehát az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat az aratásába.” (Lukács 10,2)

Elek György