A gyerek dolga a játék — mondták valaha nagyszüleink —, azért ők is igyekeztek — ha játékosan is — megtanítani a gyerekeknek azokat a dolgokat, amelyek később hasznukra váltak. Maga az óvoda — a Tündérkert — is egy játékos, nevelő intézményként indult, de ahogy telik az idő — tanügyi reform tanügyi reformot váltva — előbb a játékidőből vettek el az óvodában, majd a nagycsoportokat iskolai rangra emelték, hogy az oda járó óvodások még kevésbé érezzék magukat gyerekeknek. Ezzel párhuzamosan elég sok településen elkezdték építeni az új óvodákat, amelyek egy része elkészült, másik része ott áll félig készen. Ezekre helyenként szükség van, több településen kevésbé, hiszen csökken a gyereklétszám, de nagyon falun élő szülő a gyerekét városi óvodába viszi, részben a jobb körülmények miatt, részben azért, mert nem minden falusi óvodában van olyan foglalkozás, hogy ott a gyerek megkapja a szükséges alapot az iskola elkezdéséhez. Azzal kezdtem, hogy nem marad ideje a gyereknek a játékra, pedig A kis hercegben is azt olvassuk, hogy: jaj annak a gyereknek és felnőttnek, aki nem tanul meg játszani. Az utóbbi években kevés ideje marad a gyereknek játékra, viszont a tanulásra sem igazán, mert a felmérések és az érettségi-eredmények azt bizonyítják, hogy nagyon sok tanuló még anyanyelvből is csak a minimális átmenőjegyeket kapja meg. Mi történik ilyenkor? Elkezdődik az egymásra mutogatás: a szülő a pedagógust, a pedagógus a rossz tanügyi rendszert teszi felelőssé, a politikusok gazdasági nehézségekre hivatkoznak. Mindent lehet magyarázni, de megmagyarázni nehéz bizonyos dolgokat. Számomra az a megmagyarázhatatlan, hogyan lehetséges az, hogy a diákok zöme alig tud leérettségizni, de sokan közülük alig szerzik meg az érettségi diplomát, máris azt halljuk, hogy valamelyik felsőoktatási intézmény hallgatói. Innen már csak egy lépést kell megtenni a doktori cím megszerzéséhez.

Elek György