A legtöbben beérik a tákolt módszerekkel, amelyek ideig-óráig tartanak, majd mint a rossz ragasztásnál, elválik a két anyag, aztán lesz, ami lesz, kinél baleset, kinél csak egy lakás teljes eláztatása. Három évtizede ugyanazt a pocsék ragacsot használja ez az ország is minden esetben. Éppen, hogy jónak tűnjön egy ideig, mert mire tönkremegy, már sehol sincsenek, és akkor lehet szidni az utánuk következőket. Mi ebben szocializálódunk. Nem is törekszünk a jóra, mert akkor a végén az utánunk következő sem kellene nulláról kezdje, s valamennyit neadjisten haladnánk előre, s nem csak ezt a furcsa táncot lejtenénk, ami egy előre, aztán kettő vagy három hátra. S ezzel a tempóval érkeztünk meg a huszonegyedik századba, ahol tágra nyílt szemmel csodálkoznak rá, hogy a fiatalok egy része már nem elégszik meg ezzel. Ők jártak más országokban, tudják, hogy lehetne ezt másként is. Még a hangjukat is felemelik ezek ellen a dolgok ellen. S ha ez nem lenne elegendő, még egy vírus miatti helyzet is adódik, amely fejlettebb szinten álló kormányokat is komoly erőfeszítésre késztet. Hát akkor a mi hevenyészve tákolt, éppen megálló országunk vezetőségének mit jelenthet ez? A halált. De nem az azonnali fajtát, hanem a hosszan agonizálót, s ebben a hetek óta tartó szenvedésben nyögünk mi is vele kórusban. Jönnek az intézkedés-tapaszok jobbról és a ragacs-törvénytervezetek balról. Sehogy sem adja ki a széle a hosszát, mert ha jobbra kedveznek, akkor az ország bal oldala szisszen fel, ha ugyanezt a másik irányba nyújtják, akkor pedig mások érzik úgy, hogy alaposan kitoltak velük. Úgy mentünk át egy sokkal szigorúbb intézkedésekkel megtűzdelt könnyítésbe, hogy napokkal előtte még semmi sem volt biztos, és most sem lehetünk biztosak semmiben, csak abban, hogy mi márpedig a látszatintézkedések büszke országa vagyunk.

Őri-Pákay Franciska