“Meg kell örvendeztetnünk az embereket” – vallotta Árpád-házi Szent Erzsébet, a középkor egyik legismertebb szentje, akit évszázadok óta nagy tisztelet övez és sok nemzet saját szentjeként tiszteli. Emléknapja ünnep, és figyelemfelhívás is egyben a körülöttünk élő, egyre nagyobb számú szükséget szenvedőkre.

A világ szentjei közül az egyik legnagyobb tiszteletnek örvendő és legjobban kedvelt példakép a több mint  nyolc évszázaddal ezelőtt Sárospatakon született Árpád-házi Szent Erzsébet, aki már zsenge gyermekkorától teljesen másként viselkedett, mint az a gazdag és koronás fők gyermekeihez „illett” – a királyi asztalról ételt vitt az éhezők számára, segítette az elesetteket, a nyomorúságban élőket s ezt az áldozatos életmódot folytatta férjhez menését követően Wartburg várában is. Befogadta a zarándokokat, a koldusokat, a legszörnyűbb betegségekben szenvedőket és ápolta is őket – az udvar rosszallása ellenére férje támogatta és bátorította Erzsébet jótékony cselekedeteit, ám alig hatévnyi házasság után Erzsébet özvegy lett és gyermekeivel együtt el kellett hagyniuk a várat. Sokat nélkülözött, gúnyolták, elkergették, de béketűréssel viselte a megaláztatásokat.

Városról városra járt, ahol szükség volt segítségére, dolgozott, ápolta a betegeket, megvarrta ruháikat, később pedig Marburgba költözött, Assisi Szent Ferenc harmadrendjének tagja lett, ettől kezdve egyszerű szürke köntösben járt — javait és élete hátralévő esztendeit a betegek és rászorulók gondozásának szentelte, kórház építésébe kezdett, ahová befogadta a földönfutókat, betegeket, és ő maga gondozta őket. Még középkori viszonylatban is fiatalon, alig 24 évesen halt meg 1231 november 16-áról 17-ére virradó éjszaka Marburgban — három év múlva IX. Gergely pápa pünkösdkor iktatta a szentek sorába, és sírhelye fölött, tiszteletére szentelték a marburgi székesegyházat. Kultusza a XIII. századtól kezdve szinte egész Európában elterjedt, a feleségek, a fiatal anyák, a ferences harmadrend és a szolgáló szeretet védőszentje lett, számos templom –  a leghíresebb a kassai Szent Erzsébet-dóm és a budapesti Szent Erzsébet-templom a Rózsák terén – viseli nevét, számtalan szobor őrzi emlékét, köztük bő évtizede már  Szatmárnémetiben is, a Hildegárda-templom bejáratával szemben. 

Mire vetül a Szent Erzsébet–szobor tekintete?

Szerdán kora délután ott gyűltek össze  a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye (és nem csak) hívei, segítő intézményeinek képviselői és mindazok, aki közösséget éreznek a rászorulókkal, szegényekkel, hogy imát mondjanak értük, s egy-egy szál rózsával is emlékezzenek a szeretetszolgálat nagy magyar szentjére — annál is inkább, mivel Árpád-házi Szent Erzsébet ünnepe 2013. óta a Szolgáló Szeretet Napja a Szatmári Egyházmegyében. 
Mint elhangzott, a mai nap és a helyszín különös jelentőséggel bír: az emlékezés, az imádság és a szükséget Szenvedő embertársaink melletti kiállás helyet. Szent Erzsébet szobra nem csupán egy műalkotás, hanem jelképe annak a szolgáló szeretetnek, amelyre mindannyian meghívást kaptunk s nap mint nap emlékeztet bennünket arra, mi a küldetésünk és hogyan követhetjük őt a szeretet gyakorlásában.

Gergely Zoltán szobrász visszafogott, mondhatni egyszerű, ám éppen ezért talán még inkább emberi alkotása jobb kezét segítőkészen nyújtja előre — s mint ft. Daly Attila szamosdarai plébános, a Hám János Római Katolikus Teológiai Líceum spirituálisa fogalmazott: amikor a szoborra pillantunk, ezt a kinyújtott kezet nézzük, vesszük észre, de a szemére, tekintetére már kevésbé figyelünk. „Igen, kézzel sokat lehet adni, de a tekintet mire vetül? Szent Erzsébet szobrának tekintete a Hildegárda templomra, s úgy hiszem, a falakon túl az oltáriszentségre.

Mi embertársunkra figyelünk, de Krisztust kell látnunk mindenkiben. És ha őt látjuk meg, akkor emberi előítéleteink háttérbe szorulnak — így válik a szeretetszolgálat igazzá. Lássuk meg a másik emberben az igazi értéket!” — hangsúlyozta, hozzátéve: Erzsébet meglátta ezt, ott volt (függetlenül attól, hogy a mellette lévő ember rászoruló volt, gyarló volt, szükséget szenvedett) és észrevett. Mint mondta: nem szükséges nagy dolgokat tennünk: egy jó szó, a másikra figyelés, az odafigyelés éppen elég — bár éppen ezek az agyagiaktól független „apróságok” a legnagyobb dolgok.

Ezt követően szintén az alkalomhoz illő szavalat, Szentimrei Jenő Szent Erzsébet legendája című verse következett, Heidenhoffer Johanna, a Hám János Római Katolikus Teológiai Líceum diákjának előadásában.

Jó szívvel tegyük meg!

A megemlékezést és imát követően az elmúlt évekhez hasonlóan a Pasztorális Tanács  Szeretetszolgálat munkacsoportjához tartozó Szatmári Egyházmegyei Caritas Szervezet munkatársai és a Máltai Szeretetszolgálat Szatmárnémeti Szervezetének munkatársai — mint a püspökség meghosszabbított karjai, postásai — juttattak el 60 – 60 tartós élelmiszercsomagot a nehéz helyzetben lévőknek, a püspökség irodáinak munkatársai pedig 60 adag meleg ételt készítettek örömmel és szeretettel a hajléktalanszálló lakóinak.

Az elmúlt évekhez hasonlóan az egyházmegye esperességeiben, Erdődön, Máramarosszigeten, Nagybányán, Nagykárolyban és Túrterebesen is közös ima, betegek látogatása, valamint meleg étel és tartós élelmiszercsomag-osztás volt. 

„Egyházmegyénk számos plébániája is magáénak érezte a szolgálat küldetését és ezekben a napokban még buzgóbban élik meg a szolgáló szeretetet, Szent Erzsébet ünnepéhez kapcsolódóan. A teljesség igénye nélkül említem: Szatmárnémetiben a Kis Szent Teréz és a Szentlélek plébániák szeretetszolgálati csoportjai a hajléktalanszálló lakóit gyümölccsel és süteménnyel ajándékozták meg; a krasznabélteki plébánián megáldott kenyeret osztottak a rászorulóknak,  a csomaközi plébánián  tartós élelmiszert és pénzadományt gyűjtöttek, amelyet a piarista nővérek  Oasis Mater celestina gyermekotthonának és a Szent Rita Egyesületnek ajánlottak fel; a daróci és darai plébániák közösségei töltött káposztát készítettek a rászorulóknak, a vasárnapi szentmise után pedig a megáldott Szent Erzsébet kenyerét osztják szét.” — sorolta Gáspár Annamária,  kórházpasztorációs referens. Nyomatékosítva: „ezeket nem önmagunk vállon veregetésére soroljuk fel, mintha önreklám lenne. Nem. Ezek a figyelmességek olyanok, mint a tenger egy–egy cseppje. Ahogy Kalkuttai Szent Teréz  mondta: 'Amit teszünk, csak egy csepp a tengerben. Anélkül a csepp nélkül azonban sekélyebb volna a tenger.' 
Semmi másra nincs szükség, mint hogy mindannyian megtegyük a saját kis cseppünket: azt, amire lehetőségünk van, örömmel és szeretettel.”

Nem hallgatta el azt sem, számára különösen kedves Szent Erzsébet példája, mint ahogy a hely is, ahol szobra áll. „Mostanában sokat gondolkodom azon: a név kötelez. Bérmanevem ugyanis Erzsébet. Meg kell tennem mindazt, amire az Úr meghívott és amihez talentumot adott — abban a meggyőződésben, hogy az igazi vigasztalás és a valódi szeretetszolgálat csak Istentől származik.  Életem során én magam is megtapasztaltam, milyen felemelő, amikor az Úr embereket küld mellém a betegség, a nehézség vagy a gondok idején. Milyen jó, amikor „van emberem.” – mondta, ünnepi gondolatait Gajdos Zsuzsa debreceni klinikai lelki gondozó szavaival zárva: Isten a lelkünkbe csókolta a szeretetet és azt nekünk tovább kell adnunk.

Szabó Kinga Mária

(Fotók: a szerző felvételei)