Április utolsó hétvégéjén különleges, a népi motívumok jegyében zajló esküvőre került sor Erdődön. A fiatal pár, Melinda és Zsolt számára nem volt kérdés, hogy életük legszebb napját népviseletben töltsék.

Kása Zsolt és felesége, Melinda évek óta szoros kapcsolatban állnak a néptánccal, többek között a szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Főgimnázium Bokréta néptánccsoportját tanítják, valamint a szatmárnémeti MADISZ által szervezett néptáncórák oktatói is. Életük legszebb napját is a népi motívumok jegyében képzelték el, ezért úgy döntöttek, esküvőjük több színterén is felhasználják ezeket: nem csak az ifjú pár ruhája volt népi viselet, de a talpalávalót is népi együttes húzta a népviseletbe öltözött násznépnek.

- Manapság a legtöbb ifjú pár az újra, a modernre vágyik, amikor az esküvőjüket tervezik. Ti miért döntöttetek úgy, hogy egy ilyen különleges lakodalmat szerveztek?

ZS: Nekünk nem volt kérdés, hogy népviseletben álljunk az oltár elé. Már évek óta az életünk szerves része a néptánc, el sem tudjuk képzelni a mindennapjainkat nélküle. Igazából már annyira megszoktuk a tánc miatt a népi viseletet, hogy egyértelmű volt, hogy az esküvőnkön is ilyen ruhát viseljünk.

- Nem egyszerű az ilyen különleges ruhákhoz hozzájutni. Ti hogy tettetek szert a menyasszonyi ruhára, illetve a vőlegény ruhájára?

M: Tényleg nem volt egyszerű megszerezni a ruhámat, nem is igen hiszem, hogy készen lehet ilyet kapni, ezért varrattuk. A ruhát egy, a magyarországi Pakson élő varrónő, Iker Józsefné Györgyi készítette nekem. Mivel nagyon messze voltunk egymástól, ezért csak e-mailben tudtunk értekezni, így zajlottak a „ruhapróbák” is. Elküldtem neki a méreteimet, elmondtam, hogy milyen ruhát szeretnék, természetesen szatmári népviseletet, ő pedig elkészítette nekem. Egyszer sem próbáltam fel élőben a ruhát, míg készült.

ZS: Az én ruhám egy Székelyudvarhely melletti faluban, Bogárfalván készült, Lőrinc Pista kezei alatt, aki már több mint harminc éve készít női-férfi bocskai, attila és kazinczy öltözeteket. A viseletem csizmából, csizmanadrágból és egy attilából (szerk. megj. — zakó, amit a zsinórozása miatt hívnak attilának) állt.

- A menyasszonyi ruha igazán különleges, mit lehet róla tudni?

M: Az én ruhám szatmári népviselet volt. A szoknya felső része damasztból készült, és összesen 5 réteg szoknyát viseltem: egy kisalsót, három alsót, és a damasztból készült felső szoknyát. A ruhám felső részét pedig röpikének hívják.

- A viseleten kívül milyen érdekesség volt még az esküvőtökön, milyen szokások elevenedtek meg a lakodalomban?

ZS: Nagyon sok székely barátunk jött el az esküvőre, és sokan kaptak meghívást az itteni néptáncos barátaink közül is. Őket megkértük, hogy amennyiben lehetőségük van rá, jöjjenek népviseletben. Szerencsére közülük mindenki így jelent meg, sőt, még a tiszteletes, Rácz Ervin is bocskaiban adott össze minket, így igazán „mutatósra” sikeredett a vendégsereg. A polgári esküvő előtt a vőlegény szülőházánál, Ákoson összegyűltek a barátok és a vőfély kikérte a vőlegényt: elbúcsúzott nevében a szülőktől, nagyszülőktől, barátoktól. A búcsúztatás során a vőlegény barátai nótáztak, énekeltek.

M: Az én búcsúztatásom is hasonlóképpen zajlott: miután kikértek és nótaszóval elbúcsúztattak, a násznép gyalogosan indult el a polgári esküvő helyszínére. Az egyházi szertartás után az Erdődi várban elkészítettük az esküvői fotókat, ezután következett a lagzi.

- A lakodalom miben különbözött egy másik, manapság szokások lakodalomtól?

ZS: Igazából, ami más volt, mint egy hagyományos esküvőn, az a népzene, ami csak a néptáncosok körében megszokott. A lagziban két együttes zenélt: az egyik hagyományos báli zenéket játszott, a másik pedig csak népzenét. Nem akartuk, hogy bárki rosszul érezze magát, ezért volt szükség erre a kettős megoldásra. A Parapács népi zenekar Tokajhegyaljáról érkezett, és remek hangulatot teremtett. Az éjszaka folyamán körbejárta a vendégsereget, és mindenkinek elhúzta a nótáját, aki kérte.

M: A zenén kívül természetesen a néptánc is sokszor megjelent a lakodalomban. Például a fiúk nyitótáncként szatmári verbunkot jártak, majd csárdást táncoltunk. Mialatt, bevett szokás szerint engem „elraboltak”, addig Zsolti néptáncot – felcsíki táncot és gyermekjátékokat – tanított a gyerekeknek és vendégeknek. Próbáltunk összhangot teremteni a népzene, néptánc és báli zene között, hogy mindenki kedvére szórakozhasson. Visszajelzések alapján ez sikerült.

- Miért fontos számotokra a néptánc, népzene? Hogyan lehetne a fiatalokat ösztönözni arra, hogy kipróbálják a néptáncot?

ZS: Szerintem nem igazán lehet őket erre ösztönözni, aki szereti, az belülről érzi. Nekünk fontos, hogy a magyarságunkat ne csak a nyelvhasználattal fejezzük ki, hanem azáltal is, hogy néptánccal terjesztjük a magyar kultúrát, hagyományokat. Ez a mi keresztünk, felvettük, ezt visszük tovább.

- Jelenleg több helyen is oktattok néptáncot. Kik jelentkezhetnek hozzátok tanulni, gyakorolni?

M: A Kölcseyben a Bokréta Néptánccsoportot tanítjuk, és legnagyobb örömünkre egyre többen járnak táncolni. Kezdetben csak lányok jelentkeztek, de mára már vannak párok is, így egyre több táncot tudunk megtanítani a fiataloknak, akik a tanárnőik vezetésével testvériskolák eseményein, falunapokon, és különböző rendezvényeken lépnek fel produkcióikkal.

ZS: Ezen kívül a MADISZ által szervezett táncházban is tanítunk, melyre hétfőnként kerül sor, ide minden érdeklődőt szeretettel várunk, aki csak kedvet kap a néptánchoz.

Kinczel Tünde