Az elmúlt hónapban többször jelentek meg rendezvényeken olyan személyek, akik aláírásokat gyűjtenek a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar tagozatának a megmentéséért. Elkezdtem gondolkodni, hogy az 1989-es változások után hány alkalommal szerveztek aláírásgyűjtési akciókat vagy utcára történő kivonulásokat bizonyos célok eléréséért. Összeszámolni is nehéz, hogy hány ilyen megmozdulás volt, azt viszont lehet tudni, hogy egyetlen probléma sem oldódott meg aláírásgyűjtéssel vagy tüntetéssel. Nem is lenne természetes, ha ilyen módon történnének a változások, hiszen egy demokratikus jogállamban választásokon hatalmazunk fel képviselőket, akiket azzal bízunk meg, hogy törvényes úton tegyenek lépéseket a jogaink biztosításáért. Az is tény, hogy közel harminc éve ugyanazokért a jogokért harcolunk, nagyon sok képviselőnk már a harmadik-negyedik mandátumát tölti, ugyanazokat ígéri, és ugyanazokat az ígéreteket nem teljesíti. Ki hisz abban, hogy amit nem lehet elérni a parlamentben, azt el lehet érni aláírásokkal? Már-már kezdem azt hinni, hogy a magyar emberek sokkal jobban ragaszkodnak az illúziókhoz, a kultuszokhoz, mint a valósághoz. Nem fér kétség ahhoz, hogy a mindenkori román politika minden lehetséges eszközt felhasznál arra, hogy gyengítse a magyarság erejét, mérsékelje a jogait, ellehetetlenítse előrehaladását… Ezt a szándékot nem lehet aláírásokkal megváltoztatni. Magyar iskolákat lehet működtetni, meg lehet akadályozni azok megszüntetését, de hosszú távon megtartani és színvonalassá tenni csak akkor lehet ezeket, ha megtelnek tanulni vágyó gyerekekkel. A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar tagozatát is csak akkor lehet megtartani, ha ott minél több jól felkészült magyar gyerek tanul. Akkor érdemes megtartani, ha azok, akik itt megszerzik a diplomájukat, itt maradnak, és valamelyik magyarlakta településen gyakorolják hivatásukat. Az utóbbi évek végzőseinek nagy része nem maradt az országban. Egyre többen vannak, akik már nem is akarnak Marosvásárhelyen tanulni, hanem elmennek Magyarországra, ahonnan soha többé nem térnek vissza. Trianon óta dúdoljuk a kuruc kesergőt, de eszünkbe sem jut, hogy tegyünk valamit a romániai magyar közösség megmaradásáért. 1920 után búnak eresztettük a fejünket, azóta nem vagyunk képesek felemelkedni.

A magyar iskolákat, a magyar egyetemeket, a magyar egyházakat, a magyar kultúrát, a magyar közösségeket nem aláírásokkal lehet talpra állítani, hanem úgy, ha megmutatjuk, hogy jó magyar szakembereket, értelmiséget nevelünk, akik nem hagyják el a szülőföldjüket, hanem itt élve és itt dolgozva akarják élhetőbbé tenni azt.

Elek György