Távolról sem megszokott könyvbemutatónak adott otthont a Szejke-tanya és a Lépésház szombaton késő estébe nyúlóan — sokkal inkább volt kultúrtörténeti utazással fűszerezett, jó hangulatú baráti találkozás. Középpontban Ambrus Lajos Nagy almáskönyvével, az almával s  általában a gyümölcsökkel, no meg a szatmári tájegységgel, hiszen „nincs a történelmi Magyarországnak még egy ilyen vármegyéje, amely ennyi gyümölcsöt termett, mint Szatmár”. 

A beszélgetés során szóba került a Pónyik-alma, amelyet nemes egyszerűséggel csak az erdélyi almák királyaként emlegettek, illetve emlegetik, akik valaha kóstolták vagy hallottak róla és a batul/batur, a szilvák leghíresebb fajtája, a Nemtudom (Penyigei) szilva (a név ismerősen cseng azok számára, akik csak egyszer is jártak már a Szatmárnémetitől alig pár kilométerre lévő Panyolán s augusztus eleji fesztiválján). 

A  Nemtudom-szilva metaforáját egyébként a térség nagy ismerője Luby Margit írta meg legszínesebben, még 1939-ben: „Amilyen a földrajzi táj képe, jellegzetes fája, olyan a népe is. Büszke, míg fiatal. Élete derekán földig hajol a gondtól, s ha cséppel verik is el, megtépve is virul minden tavaszon. Igénytelen, szívós, földjébe kapaszkodik ez a fa, mint a magyarság, amely termeli.” Természetesen a Luby név is ismerős sokak számára, hiszen a nagyari Luby-kastély és egyedülálló rózsakertje szintén itt van a szomszédban — azt viszont már valószínűleg kevesebben tudják, hogy a kastélyt építtető, rózsakertet kialakító Luby Géza lánya, Margit híres néprajzkutató volt, aki fáradhatatlanul gyűjtötte össze a tájegységek néprajzi értékeit, a helyi népszokásokat, paraszti hagyományokat, a pásztorélet fennmaradt hagyományait, népi iparokat, ünnepi szokásokat, összesítette Szatmár vármegye gyümölcseit, amelyek máig forrásmunkák ebben a témában.

S bár nem kimondottan Szatmár, de nem lehetett szó nélkül „elmenni” az avasújvárosi bakator mellett sem, hiszen „Bihar és Szatmár egyik legjobb minőségű gyümölcse a bakator szőlő.” A magyarországi köztudatba a már életében legendának számító Szeremley Huba borász állította vissza ezt a szőlőt s értelemszerűen a belőle készített bort, de maga Ambrus Lajos húsz évvel ezelőtt, A magyar bor útja című kötete írásakor nyomozott a bakator után, és eredeti, rendes klónját Avasújvárosban találta meg. „Nincs más lehetőségünk, mint visszatérni a gyökerekhez — ehhez azonban kertek kellenek” – hangsúlyozta, megfogalmazva a Tündérkert-mozgalom lényegét. 

Organikus néprajz 

Mint a Tündérkert-mozgalmat vezető Kovács Gyula pomológus történelmi utazásnak is beillő, a régi magyar gyümölcsfákról (de nem csak) szóló előadásában kiemelte: az organikus néprajzot kell megérteni ahhoz, hogy megértsünk egy népet. E gondolat mentén, amikor nekikezdett az ősi gyümölcsfajták gyűjtésének, nem is fákat, hanem jóakaratú embereket keresett, hiszen a Tündérkert nem csak a fáról, a gyümölcsről szól, hanem magáról a kultúrától. Hogy kutatásai egy génbank létrehozásához vezetnek, az a 2000-es évek elején dőlt el, ugyanis amikor egyre több lett a fajták száma, és egyre több ember értesült erről, sokan tekintették szívügyüknek ennek az örökségnek a megtartását. A gyümölcsész jelenleg körülbelül 3500 fajtát őriz, almától körtén át őszibarackig, meggyig, naspolyáig és cseresznyéig — ezzel Európa legnagyobb, egy nemzethez kötődő gyümölcsgyűjteményét hozta létre. 
Hasonló gondolatokat fogalmazott meg Rózsa Péter biogazdász is, aki az előadásokat követően szintén szívesen diskurálgatott és osztotta meg gyakorlati hazsnos tanácsait az érdeklődőkkel.

Szívügyének érzi az örökség megtartását Szarvas József Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész, érdemes és kiváló művész is, hiszen a Tündérkert-mozgalom alapítói közé tartozik — most azonban a Pustol a hó című életregényéből készült színházi előadásával érkezett. A lazán összekapcsolódó történetekből nem hiányzik az önirónia; a gyermekkori történések és tépelődések — nem tudta eldönteni, hogy amikor tanítónője notórius képzelgőnek nevezte, az jót vagy rosszat jelentett-e —, mint ahogy az Őrségben lévő háza körüli teendők humoros vázolása, Kaszás Attila halála sem. S hogy mit csinál a hó, amikor pustol? Metsző szélben havazik szakadásig, és az orkán szinte vízszintesen fújja a dermesztő hidegben már-már ütőssé váló pelyheket — az Alföldön egyébként mind a mai napig használatban van ez a kifejezés a cudar időjárásra. 

Nem vendégként, barátként érkezett Tóth János, a Hagyományok Háza Hálózat vezetője is, annál is inkább, mivel sok évvel ezelőtt, amikor még csak terv volt a Lépésház, a kézműves műhelyek és foglalkozások, az első beszélgetést követően borókáék mellé állt, s mint Szejke Judit hangsúlyozta: az, hogy a műhelyek ennyire felszereltek s ilyen sokféle tevékenység zajlik, az részben neki is köszönhető. 
Barátként érkezett, de nem egyedül, ugyanis hozta magával a táncházban muzsikáló Kónya Elődöt és zenekarát, amelynek tagjai más – más tájegységről származnak ugyan, de jelenleg mindannyian Budapesten tanulnak.

Táncház előtt bemutatkoztak a Borókás Vonósok, és szilágysági táncokkal a kicsi Röpikések, akik derekasan állták a sarat egész szombaton, hiszen részt vettek a hagyományőrző forrásközpont által szervezett Danţu' mânânţăilor  megmérettetésen, amelyen második helyezést értek el. 

Szabó Kinga Mária

Határtalanul rovatunk a Culture Plus Egyesülettel partnerségben a Nemzeti Együttműködési Alap-NEA támogatásával valósult meg. 

SZÓLJON HOZZÁ FACEBOOKON!