Végh Balázs Bélát, a BBTE neveléstudományok és pszichológia kara szatmárnémeti kihelyezett tagozatának adjunktusát a Nagykároly környéki svábok kultúraváltásáról, azonosságtudatáról, az identitás megőrzésének feltételeiről, további lehetőségeiről kérdeztük.

— Mit értünk kultúraváltás alatt? Hogyan történt meg és milyen okból ez a kultúraváltás?

— A Nagykároly környéki svábok művelődéstörténetében a letelepítésüket követő három évszázad alatt felemás folyamatként ment végbe az akkulturáció, amely esetükben sem más, mint átváltás egyik kultúrából a másikba. A már megtörtént nyelv- és kultúraváltás javára írható, hogy a feladott német-sváb és a felvett magyar nyelv a hozzájuk tartozó kultúrával egyetemben hasonló egyetemes emberi kérdésekre és törekvésekre keresi a választ: az ember helye a földi világban, lét és elmúlás, egyén és közösség viszonya, a szerzett tapasztalatok továbbadása, a tárgyi valóság megfogalmazása nyelvi szimbólumokkal. Mint minden emberi közösség és önszerveződő csoportosulás, az áttelepített német-sváb etnikum is megkísérelte létrehozni a saját mikró társadalmi-kulturális rendszerét, amelyben a csakis rá jellemző sajátosságokkal együtt vannak jelen az emberi kultúrának mint egésznek az alkotóegységei: a technológiai és az ideológiai elemei. Egyfajta dilemmahelyzetet teremtett a kultúraváltó közösség számára az, hogy a korábbiakhoz képest megváltoztak a környezeti adottságok, az új földrajzi régió felkínálta megélhetési források, az általuk meghatározott tevékenységek. A korábbi monokulturalitás után hirtelen többkultúrájú közegben találták magukat, meg kellett tapasztalniuk az őket körülvevő magyar lakosság kultúrájának eltérő felépítését: sajátos egzisztenciális körülményeik és történetiségük folytán összeférhetetlennek tűnhetett a németországi sváb és a szatmári magyar kultúra. Erre a felemás helyzetre frappáns válasz lehetett volna a kulturális pluralizmus, vagyis a kettős kultúrában való létezés; a német-sváb nyelv és kultúra megőrzése mellett a magyar nyelv és kultúra felvétele. Ám a valóságban más természetű ambíciók érvényesültek, akkoriban a kultúra elemi szükségleteket elégített ki, inkább a szükségletfokozás és a hiányosságkompenzáció funkcióit kamatoztatta az útkereső közösség, és úgy váltott nyelvet, hogy közben ragaszkodott saját kulturális mintázataihoz.

Őshaza

— Mi maradt meg abból, amit a svábok az őshazából hoztak?

— A bajorországi Württemberg tartományból származó svábok Nagykároly környékére érkezve ismeretlen élethelyzetbe kerülnek, a szatmári régióban történő letelepítésükkel elveszítik azt a viszonylag kompakt nyelvi-kulturális közeget, azt az otthonosságérzetet, amely szülőföldjükön körbevette őket, és nyelvjárásszigetként kellett berendezkedniük a magyar nyelv és kultúra idegen tengerében. Nem volt az új körülményekre érvényes kulturális mintázatuk, ezt saját maguknak kellett kialakítaniuk, mivel az eredeti német-sváb identitáshoz, kizárólag a saját nyelvhez és kultúrához való túlzott ragaszkodás teljes elszigetelődést jelentett volna; egyszerre bezárkózást a hagyományba, a múltba és elzárkózást a fejlődéstől, a jövőtől. A nyelvi és kulturális identitást tápláló őshaza (Urheimat) földrajzilag nagyon távol volt ahhoz, hogy segíthessen, fenntartója és éltetője lehessen az idegenbe került német-sváb közösségnek. Az önellátó kultúra megteremtése és őrzése rengeteg energiáját emésztette volna fel a közösségnek, perspektivikusan pedig ellehetetlenítette volna a fennmaradását. A kultúra biztonságos központja, a szülőföld centrumként az össznémet identitást képviselte, az új —periféria-helyzet — csupán a csoportidentitás fenntartására volt elegendő, viszont egyik sem elégítette ki az én-azonosság kreatívabb elvárásait, szabadságigényét. Ebben a helyzetben a sváb közösség az egyetlen ésszerű megoldást választotta: nyitást a magyar nyelv és kultúra felé. Így a teljesen zárt nyelvi és kulturális szigetből nyitottabb félszigetté vált, szabaddá téve az utat bizonyos kölcsönhatások számára; a kezdeti egynyelvűség fokozatosan kétnyelvűséggé alakult át, miközben a sváb kulturális mintázat formailag erősen önszabályozó, közösségmegtartó rendszerként élt tovább. A sváb kulturális mintázatok permanens funkciója a közösségi identitás szabályozása; a társadalmi önelképzelés szorosan összefügg az emlékezéssel. A társadalmi emlékezés pedig erősen múltorientált, legfontosabb építőelemei a történelem, a tárgyi és a szellemi hagyomány (a mítosz, a mondóka, a mese, a népdal, a népballada stb.). Szimbólumértékük lehet a szokásoknak, a közösségi rendezvényeknek, a különféle hagyományoknak stb.

Német-sváb, magyar-sváb

— Nem lehetett elkerülni, hogy a német-svábokból magyar-svábok legyenek?

— Az állandó szellemi kontroll mellett cserélte fel fokozatosan német-sváb jellegét magyar-svábra a legtöbb Nagykároly környéki közösség. Ha ilyen önszabályozó rendszernek tekintjük például a mezőfényi magyar sváb közösség kultúráját, akkor érthetővé válik, hogy ami a „bennszülött” számára zavartalanul saját, az még nem biztos, hogy „eredeti” is; lehet olyan mértékű is az asszimiláció, hogy a nyelvi-kulturális közösségben élő egyén nemcsak sajátjának, de eredetinek is tekinti az átvett motívumot. Az átadó kultúra néha megbotránkozik ezen, hiszen a szóban forgó motívumot ő is kultúrája saját, sőt eredeti mozzanatának hiszi. Ez rövid töprengésre ad alkalmat: „eredetin” nem feltétlenül azt kell értenünk, hogy egy szó, egy mondóka, egy dal, egy ételfajta valóban az illető kultúrából eredeztethető, hanem azt, hogy teljesen sajáttá vált, idomult egy hagyományhoz. Eredeti kontextusa, idegen eredetének nyomai eltűntek a befogadó kultúra lakóinak tudatából: valamennyi nyelvi-kulturális motívum tökéletesen idomult ahhoz a funkcióhoz, amelyet új kontextusában betölt, és amelyet az átvevő közösség szán neki. A kultúra egységei, a kulturális elemek szabadon áramolhatnak egyik rendszerből a másikba (ezt nevezi az antropológia kulturális diffúziónak), de az elválasztásra szolgáló határok lehetővé teszik, hogy az egyes kulturális rendszerek önmagukban is vizsgálhatók legyenek bármilyen konkrét időszakban.

Kutatási eredmények

— Mennyire hitelesek az utóbbi időszakban végzett kutatási eredmények?

— Kutatói és értelmezői szempontunkból nagyon fontos, hogy annak, aki benne él egy kultúrában, a kölcsönzött elemek „eredetinek” számítanak, mert a szubjektivitás, az érzelmi kötődés teremti meg azt a kontextust, amely biztosítja a lehetőséget, hogy valamely nyelvi vagy kulturális kölcsönmotívum megtalálhassa végleges helyét a befogadó kultúrában. A földkerekség bármely kultúrájához hasonlóan a Nagykároly környéki svábokénak is az identitáskeresés és -alakítás a legfőbb funkciója, ugyanakkor egyedi motívumaival és sajátos nyelvváltozatával gazdagítja és színesíti az egyetemes magyar kultúrát, létrehozva azt a sajátos szegmentumot, melynek lényegét a sváb-magyar kifejezéssel jelölhetjük. Magyar szemszögből megítélve ez a műveltségtípus szellemiségében, jellegében sváb, realizációiban magyar. Elsősorban alkalmazkodó kultúra, legfőbb célja a közösség életfeltételeinek biztonsága és folytonossága, tehát nem mindenáron és nem teljes egészében asszimilálódó, sőt maga is asszimilál. Például a magyar nyelv hosszú mássalhangzóit ejtésben rövidíti, a szatmári nyelvjárás kettős hangzóit leegyszerűsíti, a sváb kiejtéshez idomítja. A sajáttá tétel itt már nem csupán akkulturációs kérdés, hanem mélyebb, életbölcseleti, létfilozófiai értelme van: a kollektív emlékezet nem egyszerűen a kulturális idegen elemet (motívumot) teszi sajáttá, hanem az élet, a környezet külső, idegen oldalát formálja át bensővé, otthonossá.

Kettős azonosságtudat

— A kettős azonosságtudat sok esetben előnyükre volt a sváboknak, máskor viszont épp ez vezette őket a beolvadáshoz.

— A magyar-sváb kultúra említett egyediségének és sajátosságának a megértéséhez tisztáznunk kell a magunk módján a magyar-sváb kettős identitás mibenlétét. Amint az eddigiekből is kiderült, a magyar-sváb azonosságtudat történelmi fejlemény, felváltója és egyben folytatója a német-sváb identitásnak, egy etnikumnak történelmi szükségszerűségből létrehozott szellemi képződménye, mely egyformán tartalmaz sváb és magyar elemeket. Megteremtéséhez annyit vett át a magyar kultúrából, amennyit fennmaradásához szükségesnek tartott, az adaptáció mennyisége és intenzitása koronként és egyénenként mindig változó volt az etnikum eddigi háromszáz éves története folyamán. Ennek vannak történeti-politikai és szubjektív okai is, például a sváboknak a Szovjetunióba történő deportálása idején ajánlatos volt a névváltoztatás, mert a magyar család- és keresztnevűeknek nagyobb esélyük volt az itthon-maradásra. A társadalmi rétegződés szerinti vizsgálatból kiderülhet, hogy a gazdálkodó földműves kevesebbet vesz át a magyar kultúrából, mint a szélesebb körben mozgó, magának tágabb műveltségi horizontot kialakító értelmiségi. Ez a feltételezésünk megfordítva, a német-sváb kultúrára vonatkoztatva is igaz: a közösségi hierarchia alsó fokán élő egyének több motívumot őriznek meg az eredeti sváb identitásból, mint a felsőbb réteghez tartozó értelmiségiek. Ezért gyűjthetők ennek a kultúrának az archaikus elemei, megőrzött régiségei inkább a közösség idős paraszt férfijaitól és asszonyaitól.

A német nyelv hatása

— Igaz-e az, hogy a svábok akkor kezdtek el igazán fogyni, amikor elkezdték tanulni a német nyelvet?

A Nagykároly környéki svábok nyelv- és kultúraváltása, akkulturációja akkor a legintenzívebb, amikor Európában, különösen a Monarchiában rivalizáció alakul ki a magas és a népi kultúra között. Németországban a magas kultúra kialakítja a maga szabályozott nyelvi regiszterét, az egységes nemzeti nyelvet, és a tájnyelvi változatok (köztük a sváb) az alsó kulturális regiszterbe szorulnak. Hatott az európai nézet, miszerint a nép őrizte meg a nemzet eredeti kultúráját, s hogy a felsőbb társadalmi réteg magas kultúrája idegen (pl. német) eredetű. A nemzeti arisztokrácia többé-kevésbé kapcsolatban maradt az alacsony kulturális regiszterrel, így a népi kultúrának nagyobb esélye volt, hogy nemzeti értelemben „saját” mintázat alapjává váljon. Másik akkulturációt gyorsító tényező az oktatás, a kultúraváltó nemzedékek formális nevelése. A Nagykároly környéki német-svábok eredeti tájszólásukat a 18. századi betelepülésüket követő másfél évszázadig szinte háborítatlanul meg tudták őrizni, mivel településeiken német volt az oktatás nyelve. Tulajdonképpeni kultúraváltásuk az 1870-es években a magyar nyelvű oktatás bevezetésével kezdődött, és ez a folyamat a 20. század elejétől annyira felerősödött, hogy az 1930-as években már csak az idősebbek beszélték eredeti nyelvjárásukat. A témakör önkéntes „szakértői” leginkább a német-sváb közösség kollektív identitásvesztését sajnálják, úgy gondolják, hogy sajátos tájnyelvváltozatuk feladásával, illetve hátrányos helyzetbe kerülésével ez a közösség elveszítette önazonosságát.

Kollektív identitás

— Ma már sokan azt állítják, hogy a svábok csak akkor tudnak megmaradni, ha erősödik a kollektív identitástudatuk. Ön egyetért ezzel?

— A kérdéses kollektív identitás inkább fikció és metafora, mint kézzelfogható valóság, egyrészt mert tagjának lenni merőben szimbolikus gesztus, másrészt mert hiányzik belőle a másvalamire visszavezethetetlenség mozzanata. Ezért a kollektív identitást bármikor fel lehet adni (ha csak nem nehezíti, vagy teszi lehetetlenné ezt valamilyen külső kényszer), például kivándorlással vagy áttéréssel. A kollektív identitás az objektív és a szubjektív körülmények egybejátszása következtében a tartalmatlanságig fakulhat, illetve kiürülhet, attól még az élet megy tovább. Ezzel szemben az én-azonosságnak, az egyes egyén identitásának kiüresedése, meggyengülése vagy csorbulása patologikus, sőt végzetes következményekkel járhat. Ahhoz, hogy az egyén személyes identitást alakíthasson ki a másokkal való érintkezésben, közös „szimbolikus értelemvilágban” kell velük élnie. Csak akkor beszélhetünk kollektív identitásról, ha a közös vonás tudatossá válik, és az is marad.

Kettős identitás

— A kettős identitást nevezhetjük megtartó erőnek?

— A Nagykároly környéki svábok áttelepítésük előtt is kettős identitásban éltek, azonban német-sváb identitásuk nem volt ennyire heterogén, nem tartalmazott ennyi eltérő karakterű nyelvi és kulturális motívumot, mint három évszázada alakuló magyar-sváb önazonosságuk. Az eltérések okozta dilemmák miatt lassú és hosszan tartó, egyfolytában választási kényszerhelyzeteket generáló, döntéseket igénylő folyamat a Nagykároly környéki svábok akkulturációja. Ebben a felhalmozódási folyamatban és az etnikum társadalmi-kulturális evolúciójában, a biológiai evolúcióhoz hasonlóan, a kultúra szerkezete fokozatosan differenciálódott, ma funkciójának (feladatainak és szerepeinek) egyfajta szakosodása figyelhető meg. Ennek eredményeként a mai Nagykároly környéki magyar-sváb kultúra változatos formában létezik. Funkcionalitását és életképességét mi sem bizonyítja jobban, minthogy az 1989-es változásokat követően nem volt egyöntetű igény a német-sváb identitás visszaállítására, az 1920-as trianoni határmódosítást követően pedig nem alakult ki második alternatívaként a román-sváb identitás. Az importálható és újratanulható németországi kultúra és nyelv nem bizonyult alkalmas eszköznek a hagyományos sváb életforma kifejezésére és megfogalmazására. Ráadásul művelődéstörténetéhez nem tartozott fejlett írásbeliség, inkább az oralitás jellemezte, így nem volt rekonstruálható egy rögzített kulturális emlékezet sem, a szóbeli hagyomány pedig néhány generációt követően szinte teljesen kihalt, töredékes állapotában maradt fenn. Egy létrejövő írásbeliség a Nagykároly környéki német-sváb kultúra minőségi szintjét jelenthette volna, mint ahogy ez erdélyi szászok és a bánáti svábok esetében ez meg is történt. A később (1920—1940 között) betelepített románok kultúrájának nem lehetett hatása a sváb közösségekre, mert ekkor már teljében volt az általunk említett akkulturációs folyamat, a magyar nyelvből és kultúrából történő kölcsönzés, értelmetlen lett volna egy újabb kultúrakölcsönzési folyamat beindítása. Ennek ellenére történtek erre is egyéni, elszigetelt kísérletek. Viszont érdekességként megemlíthetjük azt, hogy a nyolcvanas-kilencvenes években Németországba kivándorolt Nagykároly környéki svábok között létrejött egy másfajta azonosságtudat, melynek szintén kettős jellege van, és fordítottja az itthoninak, német-magyar identitásként lehetne meghatározni, amelynek új eleme a német nyelv és kultúra. Az ottani közösség tagjai formálisan elsajátítják a német nyelvet és kultúrát, és vele párhuzamosan őrzik az itthon informálisan átörökített magyar kulturális mintázatokat is. Továbbvitelükben azokat a modelleket és technikákat alkalmazzák, amelyeket családjukban láttak és tanultak el az idősebb nemzedéktől a magyar-sváb hagyományok őrzésében (magyar nyelvű misék, ünnepi hagyományok, étkezési szokások stb.). Vannak olyan itthon maradt szülők, akik erre a majdani identitásra, az esetleges németországi kitelepedésre gondolva, már itthon formálisan is felkészítik gyermekeiket, és német óvodai, illetve iskolai csoportokba íratják őket. Nem tudva azt, hogy a megszerzett, tudatosan kiküzdött hovatartozás egészen más egyéni és kollektív tudatot ébreszt, mint a velünk született.

 Elek György