Dr. Kulin Ferenc Miklós József Attila-díjas kritikus, irodalomtörténész, színműíró, egyetemi tanár, volt országgyűlési képviselő előadóként vesz részt az augusztus 1–2-án megrendezésre kerülő Kölcsey-megemlékezésen. Az alábbiakban vele beszélgetünk.

— A mélyülő gazdasági válság nem kezelhető a társadalom-, az oktatás- és a kultúrpolitika nemzeti hagyományokat követő radikális reformja nélkül, melynek végrehajtására elsősorban az értelmiségnek kell felkészülnie. Ennek a felkészülésnek a nemzeti múlt „feldolgozásával” és a globalizálódó világ természetének megértésével kell kezdődnie. Hol tart most ez a folyamat? — kérdeztük dr. Kulin Ferenc magyarországi irodalomtörténészt.

— Noha nincs közvetlen összefüggés a gazdaság állapota és a kultúra minősége között, egyre nyilvánvalóbb, hogy bonyolult kölcsönhatás jellemzi a két szféra egymáshoz való viszonyát. Mindenekelőtt azt kell tisztán látni, hogy a kultúrának két dimenziója van, s közülük csak az egyik, az intézményrendszerhez kötődő van kiszolgáltatva a gazdasági folyamatoknak. Ha nem jut elég pénz az iskolák, a színházak, a könyvtárak, a koncerttermek fenntartására, rövidzárlat keletkezhet a szellemi javak közvetítő hálózatában, de ettől még a magas kultúra műhelyei nem szűnnek meg. Zseniális művészeti alkotások, tudományos felfedezések a mély szegénység viszonyai közt is születhetnek, amiként azt a hazai és a világkultúra története számtalan példával bizonyítja. A kultúra „karbantartása” nem azért fontos tehát, mert különben elhallgatnának a múzsák, s nem is azért, hogy jobban kezeljük a mélyülő gazdasági válságot, hanem mert ez a szellemi intézményrendszer olyan értékeket közvetít, amelyek a jólétben és a nyomorban egyaránt elemi spirituális szükségleteket elégítenek ki. Elsősorban a humán értelmiség felelőssége, hogy életvitelével, hivatástudatával, közszerepléseivel tudatosítsa ezt a szükségletet. Ha eredményesen akarja betölteni ezt a szerepkörét, mindig egy konkrét közösséget kell megszólítania, s miután a konkrét közösségek a mi térségünkben a nemzeti tudat (elv) jegyében szerveződtek, nem hagyhatja figyelmen kívül a nemzeti hagyományokat. Nem azt jelenti ez, hogy letűnt korok formanyelvét és eszményeit kell felelevenítenie, hanem azt, hogy fel kell fedeznie saját tradíciójában a korszerűt. Ezért nem is úgy mondanám, hogy a kultúrpolitika radikális reformjainak kell követni a nemzeti hagyományokat. A kultúrpolitika teremtse csak meg a kultúra korszerű intézményrendszerét, s bízza az írókra, művészekre és az értelmiségre a nemzeti sajátosságok értelmezését. Ha így cselekszik, egyúttal azt is bizonyítja, hogy megértette a globalizálódó világ természetét.

Kiút, megoldás

— Ön szerint nem létezik a politikai környezettől tartósan elkülöníthető lelki alkat, mert az egyes ember és a közösség erkölcsi minősége óhatatlanul megromlik, eltorzul, ha nem a mindenkori jelen közállapotaival való kölcsönhatásban fejti ki önmagát. A többnyire zavaros és ellenséges politikai környezet folytonos kihívást, erőpróbát jelent a jellem számára, és a kihívás előli kitérés éppúgy megroppantja az ember erkölcsi egyéniségét, mint a hiányos vagy felületes valóságismeretből kiinduló, célját tévesztő cselekvés... Mi a kiút, mi a megoldás?

— Amit az előző kérdésre válaszoltam, az nem jelenti a politika és a kultúra „felségterületeinek” éles elkülöníthetőségét. A politikus óvakodjék attól, hogy beleszóljon a tudomány, a művészet tartalmi kérdéseibe, de se a művész, se a tudós, se általában az „egyes ember” ne tartsa távol magát a politikától. A közügyekben való részvétel nem azért kívánatos dolog, mert általa magasrendű eszmei tradíció követőivé válhatunk, hanem mert egyszerre elemi érdek és erkölcsi parancs. A modern kor egyidejűleg termelte ki magából a tömegdemokrácia feltételeit, illetőleg azokat a propagandagépezeteket, amelyek a végletekig manipulálják az állampolgárok politikai érzelmeit és aktivitását. Nemcsak a tömegmédiumok hatalom-érdekű műsorpolitikája végzi ezt a manipulációt, hanem azoknak a kulturális intézményeknek az ízlésdiktatúrája is, amelyek puszta létezésüket is világhatalmi képződmények iránti lojalitásuknak, jobb esetben „bátran” hirdetett politikai semlegességüknek köszönhetik. Ma az irodalom- és művészetoktatásban olyan dilemmával állunk szemben, amelynek megoldásához éppen a magyar kultúra története kínálja a leghasználhatóbb mintákat. Arról vallanak ezek a minták, hogy a művészet autonómiája és a művész közéleti érzékenysége tökéletesen egyeztethető egymással.

A kultúra szolgálata

— Az ön elképzelése a politikáról és a közszereplésről az, hogy mindkettő a kultúrát kell hogy szolgálja, mert a kultúrának primátusa van a politika előtt. Ez a kultúraeszme magában foglalja a nemzeti és az európai hagyományt, és azt, ahogyan a jelen kihívásaira válaszolunk, azaz a teljes közeget, amelyben egyéniségünk, közösségünk és intézményeink élnek, amelyben képességeink, hivatásunk kibontakozhat. Ez a politikaeszme szellemi, de spirituális is, mert egy megvallott, korszerű protestáns hit nevében fogalmazza meg elvárásait a politikusi elkötelezettségről és felelősségről. Hogy reagál a társadalom ezekre az elvárásokra? Milyen esély van arra, hogy ezek megvalósuljanak?

— Ami a kérdés filozófiai tartalmát illeti, az a válaszom, hogy igen: nem a kultúra a része a politikának, hanem a politika a kultúrának. Voltak korok és vannak térségek, amikor és ahol ez az evidencia a vallási (egyházi) és világi hatalom szétválaszthatatlanságának dogmájává torzult, s nem tagadom, hogy az új kor Európájában én a protestantizmus egyik legfontosabb teljesítményét látom a probléma modern értelmezésében. Arra a kálvini tanításra utalok, mely szerint Isten abszolút szuverenitásának elve nincs ellentétben az állam hatalmi intézményeinek autonómiájával, ugyanakkor ez a világi hatalmi autonómia nem tarthat igényt a vallási közösségek irányítására. Törvényszerűnek gondolom, hogy a modern kori magyar politikai gondolkodásban meghatározó szerephez ugyanaz a protestáns értelmiség jutott, amelyik a nemzeti kulturális tradíció ápolásában és megújításában is döntő szerepet vállalt. Bessenyeivel, Kazinczyval kezdve, Csokonaival, Berzsenyivel, Kölcseyvel, Petőfivel, Arany Jánossal, Kemény Zsigmonddal folytatva, Adyig, Móriczig, Szabó Dezsőig, Németh Lászlóig sorolhatjuk a példákat. Amíg a társadalom a sajátjának érzi ezt a kultúratörténeti hagyományt, nem vész el az esélye annak, hogy a benne rejlő jövőkép folyamatosan megvalósuljon.

Politikai hagyományok

— Ön jól ismeri a magyar politikai hagyományt, ugyanakkor folytonosan kitekint, és mindazokat a dolgokat, amik ma történnek velünk, a kihívásokat, amelyekre válaszolnunk kell, a legmodernebb, legkorszerűbb társadalomtudomány nézeteivel is szembesíti. Mennyire épül a mai politika a hagyományokra, és milyen mértékben telepszik rá a nyugati nyomás?

— Nem állítanám szembe egymással a magyar és a nyugati politikai hagyományt. Az a „nyomás”, ami napjainkban nyugatról ér bennünket, nem a Nyugat kultúrájának mélyrétegeiben feszülő erőket jelzi, hanem — éppen ellenkezőleg — egy identitását vesztett, nemzetek felett álló hatalmi-politikai elit zavarodottságát s olykor hisztérikus reakcióit. Kétségtelen, hogy mind a kollektivista, mind a liberális politikai filozófiák Európa szellemi exportjaként terjedtek el a világban, de van egy — most éppen felszín alatti — mélyebb nyugati hagyományréteg is, nevezetesen az egyes embert és a közösségeket szakrális értéknek tekintő konzervatív mentalitás. A magyarság európai történetének minden felívelő szakaszában döntő szerepet játszott az a körülmény, hogy nemzeti sajátosságaink termékeny szimbiózist alkottak ezzel a fajta nyugati mentalitással. Ne felejtsük el: aranykorunk, a 19. századi reformkor vívmányai sem az egymással élethalálharcot vívó baloldali és liberális ideológiák, hanem az angolszász konzervatív eszmék jegyében születtek. A jövőnk tervezésekor is tudnunk kell, hogy ennek a szellemi hátországnak a magyar és a nyugati társadalmakban még kimeríthetetlen tartalékai vannak.

Történelmi látlelet

— Valahol azt olvastam, hogy ön legfőbb feladatának tekinti, hogy arról a világról, amelyben él, látleletet vegyen, és a látlelet alapján cselekvési tervet, programot jelöljön ki. Ilyen látlelet és elemzési program foglalkozik a nemzetpolitika stratégiájával, az oktatás újraszervezésével, a magyar kultúra nagy dilemmájával, hogy betagolódjunk-e a globális kultúra nyomulásába, vagy pedig mást csináljunk. Kölcsey gondolatát hívja segítségül, hogy nem betagolódnunk kell, hanem meg kell tanulnunk a nálunk erősebb kultúráktól, miben áll az erejük, és azt a saját kultúránk felfejlesztéséhez kell felhasználnunk. Ma van erre esély?

— Visszajutottunk az értelmiségi szerep problémájához. Ahhoz a követelményhez, amelyet Kölcsey tett erkölcsi paranccsá, s amelyet így fogalmazott meg a Parainesisben: „Törekedjél ismeretekre! de ismeretekre, melyek ítélet s ízlés által vezéreltetnek.” Mai nyelvre fordítva: aki nem tekinti személyes ügyének az ismeretek megszerzését, mérlegelését és felhasználását, az a mulasztás vétségét követi el. Márpedig ismereteket nemcsak honi környezetünkről, hanem globalizálódó világunk egészéről szerezhetünk, s az már a saját emberi minőségünk próbája, hogy hogyan használjuk azokat. Tudnunk kell: elődeink sem voltak mindig képesek javukra fordítani a más kultúrákból érkező hatásokat. Kölcsey mondta ezt is: „Nem jó úton kezdettünk a rómaiaktól tanulni. Ahelyett, hogy (…) az ő szellemöket (…) a saját világunkban sajátunkká tettük volna, az ő világokba költöztünk által; de ott egészen fel nem találhatván magunkat, honunk felé visszapillongunk, s örökre megoszlott képzelettel itt is, ott is idegenek maradunk.” A Nemzeti hagyományok című tanulmány arra is figyelmeztet tehát, hogy kritikusnak kell lenni saját örökségünkkel szemben is.

Változó politika

— Sokan hisznek abban, hogy a politika is lényegileg meg fog változni attól, hogy egyre több értelmiségi vesz részt annak gyakorlásában, és egy minőségi fordulatot fog tudni generálni a magyar történelemben. Több mint húsz évvel az illúziótáplálás után be kell látnunk, hogy ez nem sikerült. Elképzelhető az, hogy átlényegítsük a politikát, és az értelmiségi szempontokat, a kulturális megfontolásokat és értékeket fölébe helyezzük a politikának, úgy, hogy a politika el is fogadja, tudomásul vegye, hogy elsődleges kötelessége volna a kultúrát szolgálni?

— Az elmúlt húsz évben nemcsak illúziókat tápláltunk, hanem sok mindent tapasztaltunk és — kisebb-nagyobb hatásfokkal — cselekedtünk is. Történelmi mércével mérve nem ez volt a magyarság legsikeresebb korszaka, de a legtragikusabb sors sem a mi nemzedékünket sújtotta. De ha így történt volna is, akkor sem gondolnám, hogy a közérdekű cselekvés erkölcsi normái érvénytelenné válhatnak. A morális értékeknek soha nincsenek feltétlen politikai garanciái, a hit kérdései pedig a morál felől sem értelmezhetők. De nem akarom a kérdés aktualitását figyelmen kívül hagyni, s ezért bevallom: a világfolyamatokat tekintve szkeptikus, de a magyarországi politikai változások irányát látva optimista vagyok.

Elek György