Szatmárhegy egykori lelkipásztorának, Kovács Ferencnek a nevéhez fűződik Krüzselyi Erzsébet emlékének ápolása a helybeli gyülekezetben. Így a költőnő születésének, halálának évfordulóiról templomi ünnepélyeken többször megemlékeztek. Az alábbiakban vele beszélgettünk.

Kovács Ferenc lelkipásztor szerint két dolog indokolja a költőnő emlékének ápolását: bár a hivatalos irodalom nem tartotta számon a költőnőt, az egyházban mindig is ismerték, így vallásos verseit templomi ünnepélyeken gyakran szavalták, a másik indok, hogy a költőnő Szatmárhegyen töltötte életének utolsó éveit, itt hunyt el, sírja a Lippainak mondott temetőben domborul.

— Ki is volt Krüzselyi Erzsébet?

— 1875. március 21-én született Máramarosszigeten, ahol édesapja jogot tanított. Az édesapa és az édesanya irodalmat pártoló és művelő volt, maguk is elbeszéléseket, színműveket, verseket írtak. Az irodalom iránti vonzalom tehát tőlük hagyományozódott Erzsike nevű leányukra, aki már gyermekkorban verselni kezdett. Szükség is volt e szép vonzalomra, mert nyolcéves korában halllását elveszítette, később látása is annyira megromlott, hogy a többszöri műtétek ellenére idős korára teljesen megvakult. Iskolába nem járt, családot nem alapított. „Örök csenddel ködön át” telt életének 78 éve. 1853. október 15-én hunyt el Szatmárhegyen. Számára a költészet s az istenhit adott erőt, hogy az életharcot nemesen küzdje meg. Nyolc verseskötete jelent meg, s megvan még az a kapcsos könyv, melybe szatmárhegyi unokaöccse jegyezte le az általa diktált verseket. A vesztes világégések után a költőnő szülei elhaltak, a családi vagyont államosították. Támasz és megélhetés híján Szatmárhegyre költözött unokaöccséhez, egyben keresztfiához, Krüzselyi Barnához. Itt hunyt el. Kívánsága szerint egy általa hozott máramarosi vörösfenyőből faragott fejfát állítottak jeleként annak, hogy soha nem felejtette el szülőmegyéjét.

— Mi jellemző Krüzselyi Erzsébet költészetére?

— Verseiben testi fogyatékosságai miatt sokat foglalkozik a betegséggel. Így sok írása borongós hangulatú. Jellemző azután az Istenbe vetett hit. A költészet mellett ez adott neki erőt, hogy ne veszítse el a reményt, sőt, verseiben, leveleiben másokat is vigasztalt, erősített. Számos publikációját a vakok írásával is kiadták, mert sok versében fordult sorstársaihoz. Együttérzett a segítségre szorultakkal, a betegekkel. Szolidarizált a társadalom által kirekesztettekkel, az árvákkal, özvegyekkel, a háborúk által tönkretettekkel (a mai szavalóverseny is a háborúval kapcsolatos témakörben zajlik). Féltette a természetet, az ember által zsarnoki módon pusztított erdőt és állatvilágot. Forró szeretettel szerette magyar népét. Megverselte történelmünk egyik-másik nevezetességét, a máramarosi regéket, történeteket. Szerette ugyanakkor a más nemzetiségűeket is, akiknek hagyományaiból szintén merített. A Trianon utáni Erdély mély válságba került. A letargia jelei kezdtek mutatkozni, amikor Kós Károly, Reményik Sándor s más kiválóságok Tompa Mihály biztatását ültették el a köztudatban: „Fiaim, csak énekeljetek!” Így alakultak meg az irodalmi társaságok, egyik-másik kiadó, amelyek publikálásra kérték fel az irodalmat művelőket. A sok nagy név mellett Pósa Lajos, Szabolcska Mihály, Szombati Szabó István korszaka volt ez. A nemzeti és hitbeli morál építéséből Krüzselyi Erzsébet is kivette a részét. Gyermekrovatot szerkesztett a Brassói Lapokban, ide írt meséket, verseket. Elbeszéléseket küldött egyik-másik laphoz, így a két világháború között megbecsült költőnője volt Erdélynek. Tagja volt az Erdélyi Magyar Irodalmi Társaságnak, a Kemény Zsimond Társaságnak, a Magyar Írók Egyesületének. Budapesti neves lapokban jelentek meg írásai.

— Mennyiben példa ma Krüzselyi Erzsébet?

— A kommunizmus ideje alatt nemzeti érzése és vallásossága miatt mellőzték. Egyes irodalmi vezérek ma is fanyalogva emlegetik, mondván, hogy nem is volt olyan nagy költőnő. Számunkra erkölcsi okok miatt fontos: Krüzselyi Erzsébet élen járt a kitartás, az emberség, a hazafiasság, a könyörület, az egyház iránti szeretet terén. Gyakran felteszem a kérdést: a mai irodalmárok vajon hogy viszonyultak volna az I. világháborút követő nagy magyar tragédiához? 1989-et megelőzően és a mai békés korszakban mit tettek le az irodalom, az egyház, a nemzet asztalára? Krüzselyi Erzsébet szerény volt, nem tartotta magát nagy költőnek. Amit elért, autodidakta módon, a maga erejéből és istenhitéből merítve ért el. Sok költőnek nevét időnként emlegetik, de verseit nem ismerjük, míg „Pápaszemes Erzsike néni” (a költőnő gyakran így jegyezte műveit) verseit, meséit most is szavalják — igaz, inkább templomfalakon belül. A költőnő megzenésített verseiről is tudunk, amelyek zajos sikert arattak. Nekünk, szatmárhegyieknek kedves ő, mert népünk megérzi, hogy ki szereti őt, ki érez vele együtt, ki pártolja őt, ki vállal vele sorsközösséget. Szegényen, vakon és süketen, elfeledve hunyt el Szatmárhegyen. Megfakult emléke mégis drága számunkra. Így a szatmárhegyi református gyülekezet nőszövetsége az ő nevét vette fel, sírját megújíttatta. A közösség megemlékezik róla a különböző évfordulókon, tiszteletére szavalóversenyt szervez, vasárnap pedig szobrot állít.

Elek György