Szívünk nagy fájdalma, hogy senki se volt jelen Jézus feltámadásánál. Csak jelek maradtak, mint az elhengerített kő, az üres sír, az ott hagyott, beesett lepel, amelyből eltűnt a test, amelyet betakart. A húsvéti örömének, az Exultet szerzője is az éjszakát mondja áldottnak, „mely méltó volt arra, hogy tudja a napot és az órát, amelyben Krisztus a halálból feltámadt”.

A mai evangéliumban arról hallottunk, hogy Mária Magdolna csak az elmozdított követ látta, s szalad az apostolokhoz. Péter és János a sírhoz rohannak. A katonák, az őrök sehol. Csak az üres sír és benn a leplek. Mi történhetett itt? Az evangélium egy rövid mondata adja meg a választ: János „látta mindezt és hitt”.

Mi történt itt, és mit hitt János apostol?

Eszébe juthattak Jézus szavai a Tábor hegyén, ahol megdicsőülve látták. „Erről ne szóljatok senkinek, amíg az Emberfia fel nem támad a halálból. Egymás közt ugyan megbeszélték, mit jelent, hogy a halálból feltámad.” Meg talán az is, hogy ezért mondhatta Jézus az utolsó vacsorán, „ne nyugtalankodjék szívetek, … mert az Atyához megyek, hogy helyet készítsek számotokra.” Akkor talán hamarosan eljön, hogy magával vigyen… és még sok minden eszébe juthatott, de hinni először ő hitte, ami több volt minden tudásnál, hogy a Názáreti Jézus, a Messiás, Isten Fia él. Feltámadt a halálból, amint előre megmondta.

János látta, és hitt. Ő volt a szeretett tanítvány, aki a legközelebb állt Jézus szívéhez. Az apostolok közül egyedül ő látta Jézust meghalni. Benne hamar összeállt a kép. A többi apostolnak ennyi nem volt elég. Nekik látniuk kellett, érinteni, együtt enni és inni vele, miután feltámadt a halálból. Jézus szemükre is vetette hitetlenségüket.

És nekünk, kedves testvérek, akik ma húsvétot ünneplünk, mi maradt? Egyrészt a liturgia és többek között az apostolok és a szentek tanúságtétele.

A liturgiában mi is hallgatói lehetünk Jézus tanításának, szentségi módon megjelenített keresztáldozatának. Ahogy karácsonyi születésével bevonult az emberi történelembe, úgy most is újra meg újra jelen akar lenni. Hiszen azt ígérte: „Veletek vagyok mindennap, a világ végéig.” Csakhogy mintha a világ ezt nem akarná. Soha nem is akarta igazán. Sajnos ezt kell látnunk a mai Európában. Nyitott társadalom a jelszó, ami azt jelenti, hogy semleges és Isten nélküli. Mi még hálát adhatunk a Jóisten különleges kegyelméért, hogy olyan országban élhetünk, olyan nemzethez tartozhatunk, ahol a feltámadt Krisztushoz való tartozást többnyire fel is vállalják. De ez még nem elég!

Mire van még szükség, testvérek? Arra, hogy megértsük, Jézus feltámadása lehetővé teszi számunkra a legnagyobb kegyelmet, amit mindenkinek felkínál, amit ő nagyon akar, nagyon szeretne: bennünk élni. Helyesen kell értenünk Szent Pál szavait: „Hiszen meghaltatok, és életetek Krisztussal az Istenben van elrejtve.” De hát Pál — mondanánk —, mi még nem haltunk meg. Az elég baj! — válaszolná. A világ elutasíthatja a feltámadt Krisztust, lerombolhatja templomait, de ő akkor sem hagy el minket. Bennünk akar tovább élni. De ahhoz előbb meg kell halnunk önmagunknak, önzésünknek, a bűnnek, hogy bennünk élhessen. Általunk akar belépni a világba.

Krisztus követésének három fokát ismerjük. Az első, amikor előttem áll Jézus, és én követem őt erkölcsileg. Nézek a keresztre, és példát veszek tőle. Nagyon szép szakasz, de kevés. Aztán a második szakasz, amikor a szentségek és a hit által kortársa leszek Jézusnak. Amikor áldozom, amikor a szentmisében itt vagyok, az nem távoli esemény, hanem értem és velem most történő valóság. És ez az, ami átlendít a harmadik síkra, amit misztikusnak nevezünk. Ez azt jelenti, hogy a legbensőbb életegységbe kerülök az Úrral. Erre a szintre kell eljutnunk, s akkor magunkra alkalmazhatjuk Szent Pál szavait: „élek, de már nem én, hanem Krisztus él bennem.”

Ez az élet lehetséges. Ennek az életnek a valóságáról tesznek tanúságot az apostolok, akik nem csak találkoztak a Feltámadottal, de életükbe is befogadták. Boldog életüket látva lettek hívőkké annyian mások, és tudták még az életüket is feláldozni a feltámadt Krisztusba vetett hitükért, boldogan, örömmel.

Kedves testvérek! Erről van szó. Húsvét ünnepének bennünk kell megtörténnie. A mennyei Atya egyszülött Fia által minden kegyelmet megadott nekünk a Szentlélekben. Egyházmegyénk Kegyelem Évében engedjünk teret a feltámadt Krisztusnak életünkben! János apostollal mi is hisszük, hogy a Názáreti Jézus, a Messiás, Isten Fia él. Az apostolok és szentek példájára befogadhatjuk életünkbe Őt, a minden kegyelem forrását, hogy beragyogja lelkünket az Ő békéje és öröme. A kereszt ugyan kereszt marad, de hiszem, hogy Krisztussal viselve megdicsőülésünk reménye.

Ezekkel a gondolatokkal kívánok paptestvéreimnek, szerzeteseinknek, kedves híveimnek és minden jóakaratú embernek örömteli, kegyelmekben gazdag húsvéti ünnepeket.

Szatmárnémeti, 2018 húsvétján

+Jenő püspök