Hajlamosak vagyunk olyan isteneket keresni és magunk körül tudni, amelyek rögtön cselekvőképesek, emberközelivé tesszük, megszemélyesítjük, ember formájú alakot társítunk hozzájuk, beszélünk velük, bízunk azokban, „istenítjük” őket. De más isteneink is vannak, a vágyaink, a pénz istene, az evés-ivás istene, a játék istene, s így tárgyakat is istenítünk. Ma azonban az egyetlen Isten egyszerű kisdedként jön az emberek közé. Nem olyan uralkodóként, aki helyett felnőtté válásáig más uralkodik, aki bár csecsemő, s nem tudna szólni hozzánk. Arra emlékeztet, hogy Isten nem feledkezett meg rólunk.

Az ünnepre még külföldről is hazaérkeznek a családtagok. Most talán nem a birodalmi népszámlálás vonzza őket egy helyre, de ugyanaz a nyüzsgés, vásári hangulat tapasztalható, mint annak idején lehetett Betlehemben. Nem is csoda, hogy nem jutott szállás a Szent családnak. Pedig, József és Mária az összeírás miatt a származási helyére utazott, s biztos lett volna egy távoli rokon, akinél megszállhattak volna. A fogadtatás ugyanolyan: hirtelen nagy tömeg, ajándékvadászat, piac, áruházi zsúfoltság, sorban állás. Energiaváltság van, mégis túltöltöttek lettünk, még ha hosszabbak is a sorok az áramszolgáltatóknál, mint a hús- vagy kenyérüzlet előtt, csillog-villog, reflektorfényben úszik minden. Sokszor viszont az orrunkig nem látunk. Fényárban úszunk, mégis megfulladunk benne. Egyik oldalról úgy tűnik: sok és zavaró, eltakarja az ünnep titkát, a születendő Kisdedet, vagy bennünket előle, a nagy forgatagban nem látjuk a lényeget. Másfelől hiányzik, mert már késő délután van és koromsötét. Érdekes, pont az évnek ebben a hónapjában, ezekben a napokban a leghosszabbak az éjszakák. Mi pedig úgy vagyunk megalkotva, hogy jobban szeretjük a világosságot, mint a sötétséget, igényünk van rá. Ezért mesterséges fényekkel igyekszünk pótolni a hiányt, de csak leplezni tudjuk eltévedettségünk zűrzavarát.

Ne a reflektorfényt irányítsunk rá magunk előtt a karácsonyra, mint a színház fénytechnikás szakembere. Inkább álljunk mi a fény elé, és a Krisztus arcáról ránk vetődő világosság csillogjon, adjon fényt körénk, gyújtson lángot bennünk. Lehet az arcunkról lecsorduló könnycseppben csillan majd meg ez a fény, azon a „csillagfényes éjjelen”, de őszinte szívvel, jó akarattal, és megbocsátó szemmel tekinthetünk így mi is a „betlehemi jászlunk” lakóira, családtagjainkra. Ahhoz, hogy odafigyeljünk a közénk érkező Istenre, ne szelfit készítsünk a jászolnál, mert akkor csak elé állunk és a hátunkat mutogatjuk a születésnaposnak. Merjünk minél közelebb jutni a jászolhoz, egyszerű kisbojtárként, életünk ajándékait hozó mágusként, jeleket felismerő napkeleti bölcsként, jámbor bárányaiként a nagy pásztornak, Krisztusnak. A fényfüzéreink, fényhálóink, díszítéseink a születésnapját ünneplő ünnepelt felé való vonzódásunkat, az iránta való vágyakozásunkat fejezzék ki. Krisztus nem azt kérte tőlünk, hogy fényesítsük magunkat, vagy bújjunk el a lámpák mögé. A krisztusi ígéret és felszólítás így szól: Ti vagytok a világ világossága… (Mt 5,14)

Örömünket karácsonykor az a tudat ösztönözze, hogy Krisztus születik. Újuljunk meg általa, teljünk be világossággal, amely sokaknak segíthet, erőt és új reményt adhat. De nem a küldő fényerővel, hanem ami belülről forrásozik, ami a krisztusit tükrözi vissza.
Áldott karácsonyt mindenkinek!

Pallai Béla, nagypeleskei görögkatolikus parókus