Az alig 120 lelkes gyülekezet erő feletti fizikai munkájával és anyagi támogatásával új padlózat, karzat és padsorok dicsérik e kis közösség összefogását és tenni akarását, akik sokkal nagyobb és módosabb közösségek számára is példamutatóan szeretik és  szépítik Isten házát.

A maroknyi, alig 120 lelkes, javarészt idősekből és idősebbekből álló dabolci református gyülekezet erő feletti fizikai munkájának és anyagi támogatásának köszönhetően alapjaitól újult meg a több mint másfél évszázados — és toronynélkülisége miatt különleges — templom belseje. Az új padlózatra és karzatra a pályázati lehetőségek kihasználásából „lelkiismereti kérdést csináló” Szilágyi István Róbert lelkipásztor szerzett forrást, a használhatatlanná vált régi padok helyére került, jelentős értékű új ülőalkalmatosságok beszerzése azonban a hívek adományaiból valósult és valósul meg. A tiszteletes megfogalmazása szerint sokszor mondták már azt, hogy nincs jövője ennek a fogyatkozó, második legkisebb egyházközségnek, de Isten szüntelenül tenyerén hordozza őket, az elmúlt években olyan nagy feladatokba vágtak bele — és példamutató hozzáállásukkal, segítségükkel sikeresen be is fejezték azokat —, amelyek egy jóval nagyobb és módosabb közösség számára is komoly kihívást jelentenek, s dicséretére válnak. „Nem tudom, mi lesz 30–40 év múlva, de most itt vagyunk, s ki kell használni, hogy az Úr csodásan működik, és nagyon szeret bennünket”

Hosszú hónapokon át tartó, nagy volumenű munkálkodáson van túl a dabolci református egyházközség, valamint maga a több mint másfél évszázados, hatalmas templom — vadonatúj padlózat borítja az Istenházát, megújultak a karzatok, a híveket pedig a fa természetes szépségét és színét visszaadó padsorok várják, igaz a karzatokon még nem. „Év elején minősítették nyertesnek az egyik pályázatunkat, s a terv szerint akkor még csak a padlózat várt cserére. A gyakorlati kivitelezésnek márciusban kezdtünk neki, és be kell vallanom — bár most már jól ismerem az ugocsaiak, a dabolciak, tudom, hogy mindig odaállnak a munka mellé, nem húzódnak el tőle — , nem is gondoltam az elején, hogy napi dolguk végeztével ilyen sokan jönnek a közmunkára. Nem volt kérdés ki segítsen, ugyanis délutánonként – esténként 15–20 ember jött mozdítani a dolgokat. Értelemszerűen előbb a régi, 1955–ben készített padokat emeltük ki, amelyek teljesen el voltak korhadva, mert homokágyra volt fektetve minden, aztán karzatokat is elbontottuk s végül felszedtük a padozatot. Hát, alatta is volt munka bőven, rengeteg földet szedtünk ki, úgyhogy amikor beléptünk a templomajtón majd' méteres 'gödörbe' léptünk lefelé — lelkészként is, emberként is megrendítő látvány volt a lecsupaszított, szinte 'kizsigerelt' templom. Sokszor hatalmába kerített a félelem, nehogy történjen valami (pedig a pályázati összeg már az egyházközség számláján volt), nehogy velem történjen valami, nehogy így maradjon lecsupaszítva, de tudtam: ha belekezdtünk, végig kell vinni. És tudtam: az Úr csodásan működik, és bennünket itt, Dabolcon kézen hordoz, hiszen bebizonyosodott ez már az évek során számtalanszor — amikor ez a kicsi gyülekezet ravatalozót épített, rendbe tette a temetőt, kívülről-belülről felújította ezt a hatalmas templomépületet, villamosította a harangot. S mint mindig, a falu közössége most is az ügy mellé állt, teljes mellszélességgel! Július végéig a gyülekezeti teremben tartottuk az istentiszteleteket, s amikor a szárazberki Aranyosi Norbert és csapata által készített új padlózat és karzat, valamint a túrterebesi Hudák György által készített lenti padok helyükre kerültek, a 153–as ének soraival örvendeztünk: Ím béjöttünk nagy örömmel — látszott a szemeken, mennyire átéltek minden szót, a hazatérés örömét” — magyarázza a településen 17 éve szolgáló Szilágyi István Róbert lelkipásztor.

Hangsúlyozva azt is: a padok közadakozásból lettek elkészíttetve, mindenki lehetőségéhez mérten, de ereje felett támogatta az ügyet — az anyagi segítségre pedig a továbbiakban is szükség lesz, ugyanis a Mózes-szék és a karzati padok elkészítésével csak jövőre tudják megbízni a mestert, amikor összegyűl rá a pénz. „Nagyon kicsi gyülekezet vagyunk, a Szatmári Egyházmegye második legkisebb lélekszámú, jelenleg 120 fős gyülekezete, amelynek önálló lelkésze van. Az első Szatmárpálfalva, de össze sem lehet hasonlítani a hívek lehetőségeit, hiszen míg a Szatmárnémetivel szinte már összenőtt Pálfalva lakóinak zöme biztos munkahellyel rendelkezik a megyeközpontban, addig a bő 30 kilométerre lévő — és milyen elmondhatatlanul sokat jelent ez a távolság mindenben szempontból! — dabolciak legtöbbje a mezőgazdaságból él, vagy nyakába véve tarisznyáját, külföldön keres boldogulást. De kicsinységünk ellenére van gyülekezeti élet, működik a nőszövetség, az ifjak — én pedig a pályázatokból lelkiismereti kérdést csinálok. Nem lehet és nem szabad elmenni ezen lehetőségek mellett, ha ott vannak! De én csak egy eszköz vagyok Isten kezében, Ő adja a lehetőségeket, Ő ad mellénkállókat, kirendeli a segítőket (legyen szó akár a halmi önkormányzatról, akár a püspökségről), megmozdítja a gyülekezetet. Nem tudom, mi lesz a dabolci reformátusokkal 30–40 év múlva, vajon hányan maradnak még; mert azt sokszor mondták már, hogy nincs jövője ennek a fogyatkozó kis gyülekezetnek, „halálra ítélték” — s valóban, volt olyan időszak, amikor nem volt iskola és nem volt pap. Aztán az Úristen másként rendelte. Ő csodásan működik és nagyon szereti a dabolciakat.”

Nem mellékesen maga a templom — amely a település harmadik református temploma — története sem a teljesen megszokott: 1809 áprilisának végén felröppent a vörös kakas és a lángok martalékává vált a régi templom, a parókia és 44 lakóház. A régi helyére épített kisebb fatemplom köré épült 1865–ben a mai templom s a fatemplomot csak azután bontották le, amikor az új teljesen felépült körülötte – ez magyarázza a megszokottnál jóval nagyobb méreteit. Az építkezés természetesen nem ment egyik napról a másikra, sokszor nehéz helyzetben volt a lelkész és a presbitérium — tornyot például azért nem tudtak építeni, mert nem volt rá pénz, s mire nagy nehezen összegyűlt s már a téglát is megvásárolták, nem kaptak építkezési engedélyt, így véglegesen torony nélkül maradt. Aztán 1915–ben elvitték az egyik harangot, hogy ágyút öntsenek belőle, ám azt senki nem tudja, hogy valóban beolvasztották vagy összetörték. 1933–ban pedig a hatóság akkori szervei „felfedezték”, hogy egy már alig látható, piros–fehér–zöld girland fut végig a mennyezet alatt – s mivel a nagyon nehéz körülmények között tengődő egyházközségnek nem volt pénze lemeszelni a girlandot, komoly büntetést róttak id. és ifj. Kürthy Károly lelkipásztorokra — bő nyolc évtized múltán, 2015 nyarán Tóth Attila piros–fehér–zöld zászlót adományozott a templomnak, amely a két lelkipásztor meghurcoltatásának állít emléket. 1955–ben nagy felújításon esett át az egész épület, 1970–ben új köntösbe öltöztették, 2012–ben villamosították a harangot a szatmárnémeti Láncos–templom gyülekezete támogatásának jóvoltából, és közben az épület megérett egy teljes körű felújításra. A belső renoválást – két évig tartó munkálatok után – 2009-ben fejezték be, az akkori munkálatok költségeinek egy részét a Kultusz- és Vallásügyi Minisztérium pályázata keretében nyerték, a többit helyi lakosok és elszármazottak adakozásából teremtették elő, 2014–ben pedig tetőt cseréltek és sikerült befejezni a külső renoválást is.

 Szabó Kinga Mária