Idén is elmondjuk: „Büszkék vagyunk a hőseinkre!”, „Kövessük a márciusi ifjak példáját!”, „Nem engedünk a '48-ból!” Elmondjuk, és holnaptól minden marad a régi. Pedig vállalásunkért felelősséggel tartozunk.

Idén is elmondjuk: Petőfiék márciusi üzenetének csak úgy lehetünk értő befogadói és továbbadói, a tőlük kapott örökséget csak úgy szolgálhatjuk tisztességgel, ha megőrizzük szellemi értékeinket, kultúránk és művészetünk sajátos arculatát, és ha mindezt átadjuk a nyomunkba lépő nemzedékeknek. Elmondjuk, és holnaptól minden marad a régi. Még mindig nem jutottunk oda, hogy vállalásunkért felelősek legyünk.

Minden mulasztást azzal magyarázunk, hogy most más, de ugyanúgy próbára tevő időket élünk. De így, ebben a helyzetben, ebben az állapotban ismét fel kell tennünk a kérdést: tudunk-e cselekedni, miként ezer éven keresztül mindig tettek eleink — közösségünkért, nemzetünkért, megmaradásunkért? Vagy megmaradunk vegetáló, siránkozó nemzetnek? Ki-ki legfeljebb csak a maga egyéni érvényesülésén ügyeskedik, és addig sem terjed a figyelme, hogy felismerje, az egyén is jobban érvényesülhet azon a közösségen belül, amelyhez tartozik, melynek része, tagja. Ismét fel kell tennünk a kérdést: mennyivel jobb azoknak — mennyivel jutottak előbbre —, akik felteszik ugyan a kokárdát, de Petőfiék tizenkét pontja már idegen számukra, azt mondják, korszerűtlen. Akik számára már nem fontos az anyanyelv és a szülőföld. Elindulnak új otthont, új hazát keresni, bolyongnak, amíg el nem vesznek, be nem olvadnak más népek közé az útkeresésben.

A közöny a magyar jövő sírásója. Ezért kell ráébrednünk, hogy amiként az eddig való megmaradásunk, úgy a jövőnk is egyedül rajtunk múlik. A nemzeten. Az egész nemzeten. Nemcsak rajtad, hanem rajtam is.

Idén is elmondjuk: az áldozatok nem haltak meg hiába. Arról viszont ma sem beszélünk, hogy a legtöbb forradalom a fiatalok forradalma volt, de csak addig, amíg kockáztatni kellett. Arról ma sem beszélünk, hogy a múlt már nem létezik, a boldog jövőre pedig nem lehet újabb évszázadokat várni. Nem elég folyton a jövőért küzdeni, meg kellene már teremteni a boldog jelent. A fiatalok kirobbantják a maguk forradalmait, de mindig jönnek az ügyeskedők, akik ellopják, elárulják, elfojtják azokat.

Arról ma sem beszélünk, hogy boldog jelen és boldog jövő csak itt létezik, és azt csak azok tudják megteremteni, akik itt élnek. Nem a dicső múltat siratva, nem a bizonytalan jövőt remélve, hanem fiatalos bátorsággal, ma. Mert a jövő a mától függ. Attól, hogy ne csak beszéljünk 1848. március 15. eseményeinek a varázsáról, hanem hogy ma is tudjunk abban a varázsban élni. Érezzük: itthon vagyunk, szabadok vagyunk, magyarok lehetünk, tudunk hinni, bízni, akarni, élni…

Idén is elmondjuk: a forradalom győzött, a szabadságharc elbukott. A forradalom idején közös volt a cél, a szabadságharc idején különböztek az érdekek. Ha valóban komolyan vennénk a márciusi ifjak üzenetét, meg kellene tanulni, hogy csak akkor lesz boldog jelen és boldog jövő, ha közösek lesznek a célok és közösek az érdekek.

Elek György