A közelmúltban hét Szatmár megyei középkori templom turisztikai célú fejlesztése valósult meg európai uniós támogatással. A Szent István Kör fontos feladatának tartja az épített örökségünk számbavételét, a most induló sorozat is ezt a célt szolgálja.

A határral kettévágott történelmi Szatmár épített öröksége sajátos archaikus jegyeket őriz. Az apró, néhány száz lelkes falvak viszonylag sűrű hálózata is középkori örökség, egykor a Kárpát-medence alföldi részein általános volt, mára csak néhány peremterületen maradt meg. Ez a településszerkezet is meghatározza azokat a szerény kereteket, amelyekkel az itt élő közösségek rendelkeztek és épített örökségükre fordíthattak. Az ártéri erdők, a vízjárta lápos helyek védelmet adtak tatár és török ellen, de egyben a gazdasági fejlődést is behatárolták. E kényszerből kovácsolódott erény, hiszen a középkorban épült apró falusi templomok szinte érintetlenül vészelték át a századokat, és mára értékes műemlékekként turisztikai célpontokká váltak. A szatmárnémeti Szent István Kör nemrég végiglátogatta egy részét a romániai Szatmárban látható, a közelmúltban megújult középkori templomoknak. Épített örökségünk számbavétele fontos feladatunk, ezt szeretnénk tudatosítani a most induló sorozatunkkal és a jövőben tervezett, szatmári célpontokat felkereső kirándulásainkkal.

Tasnád, református templom

Tasnád életében a teljes középkor folyamán meghatározó szerepet játszott földesura, az erdélyi püspök. Már közvetlenül a tatárjárás után, 1246-ban, a püspök kiváltságokkal igyekezett előremozdítani Tasnád benépesítésének folyamatát. Kijárta a királytól, hogy kivegye birtokát a vajda és a megyés ispán joghatósága alól, és a püspök, illetve saját bíráik hatáskörébe rendelje, amit utódai is megerősítettek. Ettől kezdve fokozatosan teremtődtek meg a feltételek ahhoz, hogy az egyházszervezet talán legfontosabb Erdélyen kívüli bázisává váljon. Az erdélyi püspök 1301-től adatolható Meszesen túli helynökének tisztét ugyanis a XV. századtól több alkalommal is a tasnádi plébános látta el. A helynök joghatósága viszonylag nagy területre, a krasznai, szatmári, szolnoki és ugocsai főesperességekre terjedt ki.

Az Anjou-kortól kezdve a mindenkori gyulafehérvári püspökök különös hangsúlyt fektettek itteni birtokaik megszilárdítására, ennek jegyében Tasnád környékén több falut szereztek meg és uradalmat szerveztek. A település idővel Közép-Szolnok vármegye második legjelentősebb mezővárosává vált Zilah után, mely szintén a püspöké volt. Az egyház védőszentje Szent Mihály arkangyal volt — ugyanaz, aki a székesegyházé —, ez az álló angyal-alak szerepelt a vikárius pecsétjén is. Tasnádon a plébániatemplomon kívül a XVI. század elején felépült egy kápolna is. 1508-ban a gyulafehérvári káptalan megengedi a görögkeletiről katolikus vallásra tért Csehi Vajda János fiának, Péternek, hogy a Szarvad utca végében János evangélista tiszteletére kápolnát emeltessen kőből. Kétségtelenül a plébániatemplom egyházszervezeti rangjának köszönhető, hogy a templomban több oltár állt, csaknem 15-ről van tudomásunk: Szent Katalin, Mindszentek, Megboldogultak, Szentháromság, Krisztus teste, Szentlélek, Szent Mihály főangyal megjelenése, Mária Magdolna, Keresztelő Szent János, Péter és Pál apostolok, Mária mennybemenetele, Szent Miklós, Krisztus színeváltozása, Szent István király és Szent Kereszt oltárok.

A reformáció igen korán tért hódított Tasnádon — ebben Szegedi Kis Istvánnak volt komolyabb szerepe, aki külföldi tanulmányútjáról hazatérve, 1544 elejétől iskolatanítói állást vállalt. A szaporodó református közösség mellett a katolikus plébánia még az 1560-as években is működött.

A tasnádi az egykori Közép-Szolnok vármegye legnagyobb középkori temploma. 12,5 × 27 m-es, téglalap alaprajzú hajóból és a nyolcszög öt oldalával záródó, 14,3 m hosszú, három boltszakasznyi szentélyből áll. Az épülethez nyugaton zömök, 1822-ben épült késő barokk torony, délen pedig egy historizáló portikusz csatlakozik. A középkorban a szentély északi oldalánál egy nagyméretű, 7,6 × 8 m-es sekrestye állt, ennek alapjait nemrég tárták fel, és előkerült a szentélyből nyíló bejárata is. A hajó és a szentély falait is magasra nyúló, kétosztatú támpillérek támasztják — a sarkoknál átlós állásúak. A hajó és a szentély déli homlokzatán minden támpillérközbe nyílik egy-egy ablak, összesen három, a szentély déli oldalán, valamint a keleti zárófalban szintén, míg az északi falakat nem töri át egyetlen ablaknyílás sem. Viszonylag egységes homlokzati megjelenést nyújt az ablakok hasonló megoldása: mindenütt háromosztatúak — a szentélyen arányosan keskenyebbek —, tagolatlan rézsűvel mélyülnek a falba, és záradékuk nagyjából egyazon magasságban van. Különbözik viszont a mérművek stílusa, míg a hajóablakoknál jellemző a két vagy három halhólyagból alkotott, szimmetrikus kombináció, azzal a sajátos megoldással, hogy a másodlagos mérművek orrtagjai mindenütt összeérnek, zárt szemeket hozva így létre, addig a szentélyben egyszerűbb, a záradékrésznél a másodlagos mérműveket és a halhólyagot teljesen nélkülöző, elsősorban ívháromszögekből összeállított formákkal találkozunk.

A templomba jelenleg három bejárat nyílik, egy-egy a toronyalj felől és a déli portikuszból, valamint egy a keleti szentélyfalon keresztül, utóbbit a XX. század elején vágták. Északról is megközelíthető volt eredetileg a hajó, egy kőkeretes kapun át, mely a középső támpillérközbe nyílott. Ez utóbbinak megmaradt középkori, szamárhátíves kerete. A kapura nyitott régészeti-kutató szelvényben, közvetlenül a jobb oldali szárkő mellett két olyan rétegkő vált láthatóvá, melyeket a templomhajó lábazatához tartoztak.

A hajó ma síkmennyezetes, egykori háromszakaszos boltozatából csak a falpillérek és a falívek maradtak meg. A karcsú, félhengeres metszetű, padlószintről induló falpillérek könyökben megtörő, hornyolt profilú bordákat tartanak. A hajót a szentélytől magas, csúcsíves diadalív választja el. A szentély magasságarányai jóval látványosabb teret takarnak, itt a 6,6 m-es szélességhez majdnem kétszeres, 12,2 méteres magasságú beltér társul (azonos a hajó magasságával). A háromszakaszos keresztboltozat igen magasról, 7,8 m-ről indul, a bordákhoz üres, csücskös-talpú címerpajzsok tapadnak (egykor valószínűleg festhették), a záradékban levők kisebbek, egyenes tetejűek, a többiek valamivel nagyobbak, felső részükön íveltek. Egyetlen címeren maradt meg az ábra: az északi fal első konzolján, osztott pajzsának felső, körülbelül kétötödét — a pajzsfőt — 1476-os kidomborodó évszám foglalja el, alatta az osztott mező jobb fele ötször vágott, a bal üres.

A szentélyben 2010-ben végzett szondázó falkutatás során kibontották a déli falban az ülőfülke záradékát, az északiban pedig a szentségtartófülkét és részben a középkori sekrestyeajtót. Mindegyik tagozatot lefaragták, hogy egy síkba hozzák az újkori vakolattal. A lenyomatokból ítélve késő-gótikus formák díszíthették. A templom fedélszéke egyike Erdély legszebb középkori típusú fedélszékeinek.

A szentélyboltozat évszámos gyámjához igazodva a teljes építkezést 1476 elé tehetjük, ezt erősítik meg a szerkezeti elemek műformái is. A hengeres törzsű pillérek és a belőlük kihajló bordaindítások szinte a teljes XV. századon át megfigyelhetők, a szemöldökgyámos sekrestyeajtó szerkezete és profilformája a XV. század közepén már széles körben elterjedt megoldás, az ennél bonyolultabb, profilokban gazdagabb változatok az 1470-es években kezdtek megjelenni Kolozsváron, majd más erdélyi emlékeken is. Ugyanez mondható el a szamárhátíves északi kapuról, s az ülőfülke tagozatsora is megjelenik már a Zsigmond-kori ablakok kereteinél. A két lefaragott címer egykor leginkább a püspök és helynöke címereit ábrázolhatta. Az irodalom az 1476-os évszámot s ennek kapcsán az építkezéseket Geréb László erdélyi püspökhöz köti, ám a székét az év szeptemberben elfoglaló főpapnak legfeljebb a szentély munkálatainak befejezése juthatott.

Forrás: Emődi Tamás: „Tasnád, református templom”. In: Középkori egyházi építészet Erdélyben. Szerk. Kollár Tibor. Nyíregyháza, 2011. 311–319.

Szőcs Péter Levente