A közelmúltban hét Szatmár megyei középkori templom turisztikai célú fejlesztése valósult meg európai uniós támogatással. A Szent István Kör fontos feladatának tartja az épített örökségünk számbavételét, a most induló sorozat is ezt a célt szolgálja.

A határral kettévágott történelmi Szatmár épített öröksége sajátos archaikus jegyeket őriz. Az apró, néhány száz lelkes falvak viszonylag sűrű hálózata is középkori örökség, egykor a Kárpát-medence alföldi részein általános volt, mára csak néhány peremterületen maradt meg. Ez a településszerkezet is meghatározza azokat a szerény kereteket, amelyekkel az itt élő közösségek rendelkeztek és épített örökségükre fordíthattak. Az ártéri erdők, a vízjárta lápos helyek védelmet adtak tatár és török ellen, de egyben a gazdasági fejlődést is behatárolták. E kényszerből kovácsolódott erény, hiszen a középkorban épült apró falusi templomok szinte érintetlenül vészelték át a századokat, és mára értékes műemlékekként turisztikai célpontokká váltak. A szatmárnémeti Szent István Kör nemrég végiglátogatta egy részét a romániai Szatmárban látható, a közelmúltban megújult középkori templomoknak. Épített örökségünk számbavétele fontos feladatunk, ezt szeretnénk tudatosítani a most induló sorozatunkkal és a jövőben tervezett, szatmári célpontokat felkereső kirándulásainkkal.

Ákos, református templom

A településre vonatkozó legkorábbi írott forrás viszonylag késői: csak 1342-ből származik. Ekkor a település neve — Akusmonostura — a legkorábbi említése a templomnak és egyben utal az itteni monostorra. Az egyetlen további adat a monostorról 1421-ből származik, ekkor a mezővárosnak nevezett Ákos Szűz Mária-monostorának kegyuraságát osztatlanul, közös birtoklásban hagyja a Csáki család két tagja. A település nevéből következik, hogy a birtokosai a kiterjedt és előkelő Ákos nemzetség tagjai voltak. A Csákiak itteni birtoklása csak időleges volt, a 15. század második felétől a település kisnemesi családok (Orosziak, Ákosiak) kezébe került. Ekkortól a monostort már nem említik az írott források és egyben a település nevéből is eltűnik. Ákos ugyanakkor Közép-Szolnok vármegye fontos mezővárosa ebben az időszakban: vásárokat tartanak itt és több megyegyűlés helyszíne. A gyér írott források miatt megnövekedett jelentősége van a templomépület művészettörténeti elemzésének és régészeti kutatásának.

Ezek eredményeként kirajzolódik az egykori ákosi monostor templomának és együttesének képe. A templom háromhajós, bazilikális elrendezésű, nyugati végén toronypárral. Csaknem teljes egészében téglából épült, az építészeti szempontból fontosabb részeken, mint például a nyílások kereteinél vagy a pillérek fejezeteinél faragott követ használtak. Az egész templom, apróbb átalakításoktól és javításoktól eltekintve, egyetlen periódusban épült.

A templomot árok körítette, temetkezőhelyként működött és mellékkápolnával is el volt látva. Ez az együttes talán nélkülözte a további monostorépületeket, vagy ezek fából, paticsból készülhettek, és maradványaik ma már nem figyelhetők meg. A régészeti megfigyelések, valamint az azt megerősítő, a templom elrendezését és egyszerű díszítését figyelembe vevő művészettörténeti megfontolások alapján a monostor alapítására és a ma is álló templom építésére a 12. század második felében vagy utolsó harmadában került sor. Az ekkor kiépített templomépület a kor és a környék átlagánál színvonalasabb, igényesebb kivitelben készült, méltó módon tükrözve az építtető Ákos nemzetség előkelőségét és gazdagságát.

Az Ákos nemzetség

Az Ákos nemzetség eredete az írott források alapján a 12. század elejéig vezethető vissza. A krónikák szerint Ákos nembéli Moynolth a királyi udvar egyik előkelője volt 1132-ben, míg egy bizánci történetíró Akusis nevét jegyezte fel mint a magyar sereg egyik vezére 1128-ban. E személyek a korszak okleveleiben is szerepelnek mint fontos tisztségek viselői. Ezen írott források, a nemzetség török eredetű neve (jelentése fehér sólyom), kiterjedtsége, valamint a 13. században általuk birtokolt területek elkülönülése arra utalnak, hogy a nemzetség meglehetősen korai eredetű. A közös ős legkésőbb valószínűleg a 11. század második felében, végén élhetett. Az Ákos nemzetség történeti emlékezete szerencsés módon írásban is fennmaradt: a 13. század második felében, Ákos nembéli Ákos mester, budai prépost, az V. István-kori krónika szerzője, saját nemzetségét a hét vezérével egyenrangúnak tartotta, és kiemelkedő szerepet tulajdonított őseiknek a korai magyar történetben.

Az egyes nemzetségi ágakat csak viszonylag későn, a 13. század első felében lehet azonosítani. Ekkor az ágak közötti kapcsot már csak a „de genere Akus” (Ákos nemzetségéből származó) megjelölés, illetve az Ákos személynév használata jelentette. A genealógiai irodalom az Ákos nemzetség hét fő ágát azonosította, a 13. század elején a nemzetség ágai többnyire Biharban és Közép-Szolnokban birtokoltak, az Alföld és az erdős dombvidék peremterületén, a Berettyó, az Ér és a Kraszna völgyében. Az Ernye ág kezén volt Biharban Pályi egy része és az Alba nevű falu. A Pocsaji ágból származó Pocsaji és Álmosdi Csire családok birtokolták Vértest, Álmosdot, Bagost, valamint Pocsajt. A Bebek-Csetneki ág leszármazottainak — a Gyapolyi és a Marjai családok — birtoka a Berettyótól délre húzódott, közvetlenül kapcsolódva az előbbi tömbhöz: Kismarja, Vasad, Kasza, Kerekegyháza és Gyapoly. A Pocsaji ág másik birtoktömbje az Ér mentén húzódott: Szilágypér, Érkőrös, Sződemeter és Tasnádcsány, amelyektől távolabb esett ugyancsak az ágból leszármazó Szopori család birtoka: Alsó- és Felső-Szopor helységek. Közöttük feküdt a Mikcs ág kezén levő Kraszna menti Ákosmonostor. Egyedül ez az ág birtokolta Pest megyében, a Galga völgyében kialakult birtoktömböt (Bag, Hévíz, Ákosnyíre és Tura), ahol ugyancsak volt egy Ákosmonostora. A másik két ág, a Torockói és az Illyei (Folti) Erdélyben birtokolt.

Legnagyobb méltóságra Ernye ágának tagjai jutottak. Maga Ernye IV. Béla király hű embereként erdélyi vajda, majd országbíró volt, királyi adományként nyerte el a Borsod vármegyei Dédes és Diósgyőr várait a hozzá tartozó uradalmakkal. Fia, István már az ország második méltóságát, a nádorispáni tisztséget viselte. A Bebek-Csetneki ág tagjai is előkelő méltóságokat viseltek, valamint kiterjedt birtokokat szereztek Felvidéken, Pelsőc és Csetnek központtal. Az Ákost birtokló Mikcs ág leszármazottainak egy része a 15. században már Szlavóniában élt, Pölöske és Prodavíz birtokokon.

Az Ákos nemzetség és monostoraik

Az Ákos nemzetség korai időszakában három családi monostort alapított: a közép-szolnoki Ákoson kívül a Berettyó mellett Pályit, valamint a Galga menti Ákosmonostort (a későbbi hévízi apátság). Pályiban premontrei monostor működött, temploma a 13. század első felében épülhetett. Legkorábbi említése 1222-ből származik és a középkor végéig állt: 1482-ben templomát kéttornyú kőből épült monostorként írják le. A Pest megyei Ákosmonostor is Árpád-kori eredetű, maradványait Galgahévíz határában, Monostorliget–Szentandrás-part lelőhelyen tárták fel, ez a török hódításokig fennmaradt.

Ákos temploma megőrizte Árpád-kori elrendezését, így kiváló lehetőséget ad, hogy jobban megismerjük a kor nemzetségek patronálta egyházi építkezéseit. A háromhajós, háromszentélyes, kereszthajó nélküli, hosszanti elrendezésű ákosi templom azt az alaprajzi típust képviseli, amelyet a korábbi kutatás bencés templomtípusként azonosított, annak is az egyszerűbb, a félköríves mellékapszisok helyett egyenes záródású mellékszentélyeket alkalmazó változataként. Az újabb kutatás kimutatta, hogy az épülettípus nem kötődik a bencés rendhez, és nemcsak monostortemplomként, hanem tágabb körben is alkalmazták. Magyarország keleti felén már a 11. századtól jelen van ez az alaprajzi elrendezés, a legközelebbi korai példa Sárvármonostora, késői alkalmazása Kaplony monostortemplománál figyelhető meg. Ugyanakkor Ákos legközelebbi párhuzama, általános alaprajzi elrendezés szempontjából, Csoltmonostor harmadik periódusában, a 12. század folyamán épült temploma. A meglehetősen egyszerű díszítőformákat a 12. századtól kezdték elterjedten alkalmazni Magyarországon.

A legsajátosabb épületrészek a mellékszentély fölötti terek, amelyek egykor a főszentélyre nyíltak. E keleti elrendezés tekintetében párhuzamként kínálkozik Harina temploma. Boldván a kiépült keleti toronypár első emeletét, a mellékszentélyek fölött, Ákoshoz hasonlóan megnyitották a főszentély felé. Egy harmadik lehetséges párhuzam lehetett Kaplony egykori monostortemploma, ahol a főszentély két oldalán megfigyelhető csigalépcsők a mellékszentélyek emeletére vezethettek. Ezek az emeleti terek a zsolozsmázás során használt oratóriumként szolgálhattak. A templom nyugati részét záró toronypár földszintjét és az egységesen kiképzett emelet terét egybenyitották a mellékhajókkal, ez képezi a nyugati karzatot. Ilyen karzat jellegzetes eleme a nemzetségek által patronált templomoknak, funkcióját korábban a kegyúri reprezentációhoz kapcsolták, de utóbb liturgikus, különösen a halottkultuszhoz kötődő szerepe kapott hangsúlyt.

A templom és a csatlakozó kápolna alaprajzi elrendezését tekintve több párhuzam is adódik. A kápolnák lehetnek egyszerű négyszög alaprajzúak (Herpály, Bátmonostor és Mórichida) vagy szentélyrésszel bővítettek, amelyek záródása vagy félköríves (Ákos, Deáki/Deakovce és Ellésmonostor) vagy egyenes (Lébény). Helyzetüket tekintve a monostortemplom déli vagy északi oldalán találhatók. Funkciójukat tekintve számos értelmezés született, de a közvetlen források hiánya miatt egyik sem fogadható el fenntartás nélkül, így Ákos esetében is feltételezésekre vagyunk utalva. A felmerült példák azonban megmutatják a lehetséges funkciók körét. Az egyszerűbb elrendezések esetében a sekrestye funkció merült fel, míg a szentélyrésszel bővített kápolnák esetében a kegyúri családhoz köthető temetkezésekhez kapcsolódó funkciók. Ilyen lehetett Ellés esetében a monostortemplomhoz kapcsolódó kápolna. A korszak liturgiatörténeti forrásai a körmeneti szertartások fontosságát mutatják, így felvetődött, hogy egyes templom körüli kápolnák körmeneti stációként is értelmezhetők, nyilván a templom oltárainak együttesébe illeszkedve, esetleg kiemelt szereppel a kápolna oltárán tisztelt szent ünnepén.

Régészeti kutatások

Az ákosi református műemléktemplom régészeti kutatása 1998-ban kezdődött és hosszabb-rövidebb megszakításokkal 2005-ig folyt. Az ásatásokat a Szatmár Megyei Múzeum munkatársai végezték Szőcs Péter régész vezetésével. A megnyitott szelvények többsége a templom északkeleti sarka körül csoportosul, a többi részen csak néhány szondázó kutatásra nyílt lehetőség.

A templomon kívül, északi mellékszentélyéhez egy kisméretű, félköríves kápolna csatlakozott. Az ásatás során előkerültek a kápolna alapfalai. Ez azonos magasságú (vagy kissé alacsonyabb) lehetett a mellékhajó falával, egyszerre építették őket, de a kápolnát még a középkorban elbontották.

Előkerült a monostortemplom együttesét körítő, V metszetű árok, mely egykor meglehetősen széles (kb. 3 m) és mély (legalább 2,5 m) volt, keletkezése a templom korai periódusához köthető. Az árok betemetésére viszonylag korán, még a középkor folyamán sor került.

A templom belsejében, az északkeleti pillér keleti és északi oldalán nyitott szelvényben több alapozás is előkerült, de mind a templom építésénél későbbi. A templombelsőben tett rétegtani megfigyelések alapján több korábbi padló, valamint építkezésekhez köthető réteg azonosítható, többek közt a mellékszentélyből a főszentélybe vezető lépcső részlete is, mely arra utal, hogy az utóbbi szintje magasabban lehetett.

A templom körül végzett régészeti kutatások során 76 sír került elő. Mindegyikük nyújtott vázas, és tájolásuk a templom hosszanti tengelyéhez igazodik, azaz nagyjából keletelt. A sírgödrök mélysége, betöltése, valamint a mellékletek alapján két temetkezési periódus különíthető el: a sírok mintegy harmada középkori (13–15. század), a többi újkori (18–19. század). Középkori temetkezések a templom déli és nyugati oldalán nagyobb számban kerültek elő. E horizont sírjai többnyire melléklet nélküliek. Két sír viszont, mindkettő fiatal (három év alatti) gyermeké, sajátosabb, mivel téglakerettel készült. Míg a kápolna belsejében feltárt sír nem tartalmazott mellékletet, az északi, elfalazott bejárat előtti sírban (M3) a téglakeret maradványain kívül a váz nyaki részén egy kis ezüstkereszt, egy sárga zománcos bronzkereszt, valamint egy gyöngysor is előkerült. A sírokból előkerült legkorábbi érem egy 1170 és 1200 között vert friesachi dénár.

Szőcs Péter Levente