A közelmúltban hét Szatmár megyei középkori templom turisztikai célú fejlesztése valósult meg európai uniós támogatással. A Szent István Kör fontos feladatának tartja az épített örökségünk számbavételét, a most induló sorozat is ezt a célt szolgálja.

A határral kettévágott történelmi Szatmár épített öröksége sajátos archaikus jegyeket őriz. Az apró, néhány száz lelkes falvak viszonylag sűrű hálózata is középkori örökség, egykor a Kárpát-medence alföldi részein általános volt, mára csak néhány peremterületen maradt meg. Ez a településszerkezet is meghatározza azokat a szerény kereteket, amelyekkel az itt élő közösségek rendelkeztek és épített örökségükre fordíthattak. Az ártéri erdők, a vízjárta lápos helyek védelmet adtak tatár és török ellen, de egyben a gazdasági fejlődést is behatárolták. E kényszerből kovácsolódott erény, hiszen a középkorban épült apró falusi templomok szinte érintetlenül vészelték át a századokat, és mára értékes műemlékekként turisztikai célpontokká váltak. A szatmárnémeti Szent István Kör nemrég végiglátogatta egy részét a romániai Szatmárban látható, a közelmúltban megújult középkori templomoknak. Épített örökségünk számbavétele fontos feladatunk, ezt szeretnénk tudatosítani a most induló sorozatunkkal és a jövőben tervezett, szatmári célpontokat felkereső kirándulásainkkal.

Nagykároly, Kalazanci Szent József-templom

A település középkori plébániatemplomát Mindszentek tiszteletére szentelték. Papja szerepel a pápai tizedjegyzékben, 1333-ban 6 garas adót fizet. A birtokos család és a város is csatlakozott a reformációhoz, így a templomot a protestánsok vették át a XVI. század derekén. A város első ismert református papja Téglás János. 1591-ben és 1594-ben zsinat helyszíne volt a település. Ugyancsak Nagykárolyból indult Károli Gáspár (1529–1591), a Biblia első magyar nyelvű fordítója.

A középkori plébánia templomot Károlyi Sándor 1723-ban adta vissza a római katolikus híveknek, miután azt a reformátusok majd kétszáz éven keresztül használták. Az első piarista szerzetesek 1727. október 17-én érkeznek Nagykárolyba, az első években a mára már elpusztult középkori eredetű épületeket használták.

A jelenlegi piarista templom 1769 és 1779 között fogadalmi templomként épült. Ezt tanúsítja az 1769. május 11-én lerakott alapkő mellé elhelyezett, aranyozott réztáblára vésett latin emléktábla felirata is, amelyből kiderül, hogy Károlyi Antal a templom építtetésével Kalazanci Szent József iránti háláját akarta kifejezni, mivel a szent közbejárásának tulajdonította azt, hogy Harruckern Jozefával kötött tíz évi gyermektelen házassága után, 1768-ban fia született. Új, nagyobb templom építésére a katolikus lakosság jelentős számbeli növekedése miatt is szükség lehetett.

Károlyi Antal az építendő templom tervrajzainak elkészítésével egy nagy elismerésnek örvendő, jelentős életművet maga mögött tudó, akadémiai tanárként is tevékenykedő bécsi építészt, Franz Sebastian Rosenstinglt (1702–1785) bízta meg. A tervek kivitelezésével, illetve a munkálatok felügyeletével két nagykárolyi építész, Sieber Ferenc és fia, ifj. Sieber Xavér Ferenc volt megbízva. Az ekkor felépített templomot később csak csekély mértékben javították, bővítették: 1857 és 1860 között Ybl Miklós, valamint 1891-ben Meinig Artúr építészek vezetésével. A kisebb mértékű átalakítások nyomai a nyugati torony legfelső szintjén, a szentélykörüljárón, illetve a különböző ornamensek kialakításában figyelhetőek meg.

Az első piarista rendház alapkövét 1724. április 27-én tették le a Mindenszentek templom szomszédságában. Jelenlegi formáját az 1834-es földrengés után nyerte el, előbb 1861 és 1863 között Ybl Miklós tervei alapján épül újra, majd 1889-ben Nonn Gyula nagykárolyi építész tervei alapján egy újabb emelettel bővült.

A templom alaprajzát tekintve kelet-nyugat tájolású, centrális elrendezésű, hajója oválisba írható nyolcszög. A déli és északi oldalon egy-egy szélesebb kápolnafülke található, ezeket két-két keskenyebb, a templom falába mélyülő kápolnafülke fogja közre. A templom hajója a központi kápolnák között a legszélesebb, a szentély, illetve az orgonakarzat felé összeszűkül. A templom hajója keleten apszisban végződik. Az apszis két oldalán egy-egy sekrestye található, emeletükön egy-egy oratóriummal. Ezeket egy kétszintes szentélykörüljáró kapcsolja össze. Az oratóriumokba felvezető lépcsők a szentélykörüljáróban találhatóak, a sekrestyék szomszédságában, ezek keleti oldalán.

A körüljáró eredetileg nem állott kapcsolatban a rendház épületével. Mai formáját az Ybl Miklós által vezetett felújítási-restaurálási munkálatok során nyerte el. Ekkor a szentély, pontosabban a főoltár mögött egy ajtót nyitottak, melyen keresztül az újraépített rendház folyosójára lehetett jutni.

A templom homlokzatain későbarokk és klasszicista stílusjegyek jelennek meg. A nyugati homlokzat meghatározó eleme az erőteljes koronázó párkány fölé emelkedő, szobrokkal, urnákkal, volutákkal díszített torony, rajta a Károlyi család grófi címerével.

A templom déli és északi homlokzatainak kialakítása szinte teljesen megegyezik. A hajó centrális elrendezéséből következőleg külső homlokzatai tömbszerűek. A nyolcszög oldalai hajlított ívű faltagozatokkal kapcsolódnak egymáshoz.

A templom belső díszítésében a legnagyobb szerep a hét barokk-kori oltárnak jut. A feketére festett, félköríves vagy karéjjal bővített félköríves záródású keretben elhelyezett oltárképek klasszicizáló, kőből faragott menza fölött helyezkednek el, szürke márványból készült retabulum előtt. Tabernákuluma csak a főoltárnak és a Szentháromság-oltárnak van. Az oltárképek, építményeikkel együtt szervesen illeszkednek a centrális elrendezésű környezetbe: a szentélyt a főoltár építménye zárja le, a hajó falába bemélyülő hat kápolnafülkében pedig egy-egy mellékoltár található: az északi oldalon Páduai Szent Antal, Szent József, Avellinói Szent András, a déli oldalon pedig Nepomuki Szent János, a Szentháromság, és a Magyar Szent Királyok oltára. Az oltárképeket 1778–1780 között a 18. század közép-európai barokk festészetének egyik jelentős képviselője, a sziléziai származású bécsi oltárkép- és freskófestő, Johann Ignaz Cimbal festette. Az oltárokat könnyed, rokokó jellegű aranyozott díszítések (girlandok, rózsák, kagylódíszek), illetve felhők közül előbújó, angyalfejeket mintázó stukkódíszek ékesítik. Az oltárépítmények kiképzése hasonló, egységes, csupán a Kalazanci Szent József tiszteletére állított főoltár, illetve a Szentháromság-oltár emelkedik ki a többi közül nagyságával és gazdagabb díszítésével.

Az oltárokon kívül a templom 18. századi berendezéséhez két fontos emlék kapcsolódik: a szószék és a szentélyben található nagyméretű feszület. A klasszicista formavilágú, egyszerű kiképzésű, fából készült szószék a templom hajójának és a szentély falának találkozásánál található, az északi falhoz illesztve. Érdekessége a hangvető tetején látható gipszplasztika, mely felhők között megjelenő kitárt szárnyú madarat — a Szentlélek galambját — ábrázol. A galamb, illetve a mögötte látható, Szentlélekre utaló sugármotívum aranyozást kapott. A templom berendezéséhez tartozik egy jelentős művészi értékkel bíró korpusz is, amely valószínűleg utólagosan van elhelyezve a szószékkel átellenben található kereszten.

A templom az átépítések ellenére a partiumi későbarokk építészet jelentős emlékei közé sorolható, a rendház pedig, annak ellenére, hogy később épült, szerves egységet képez vele.

Szőcs Péter Levente