A közelmúltban hét Szatmár megyei középkori templom turisztikai célú fejlesztése valósult meg európai uniós támogatással. A Szent István Kör fontos feladatának tartja az épített örökségünk számbavételét, a most induló sorozat is ezt a célt szolgálja.

A határral kettévágott történelmi Szatmár épített öröksége sajátos archaikus jegyeket őriz. Az apró, néhány száz lelkes falvak viszonylag sűrű hálózata is középkori örökség, egykor a Kárpát-medence alföldi részein általános volt, mára csak néhány peremterületen maradt meg. Ez a településszerkezet is meghatározza azokat a szerény kereteket, amelyekkel az itt élő közösségek rendelkeztek és épített örökségükre fordíthattak. Az ártéri erdők, a vízjárta lápos helyek védelmet adtak tatár és török ellen, de egyben a gazdasági fejlődést is behatárolták. E kényszerből kovácsolódott erény, hiszen a középkorban épült apró falusi templomok szinte érintetlenül vészelték át a századokat, és mára értékes műemlékekként turisztikai célpontokká váltak. A szatmárnémeti Szent István Kör nemrég végiglátogatta egy részét a romániai Szatmárban látható, a közelmúltban megújult középkori templomoknak. Épített örökségünk számbavétele fontos feladatunk, ezt szeretnénk tudatosítani a most induló sorozatunkkal és a jövőben tervezett, szatmári célpontokat felkereső kirándulásainkkal.

Csomaköz, református templom

A település a nyírségi homokhátak és a nagykárolyi síkság találkozásánál fekszik, a középkori eredetű református templom egy kiemelkedésen áll a település közepén. A mára már gyülekezetét vesztett templom mindeddig szerényen várta, hogy műemléki értékeit feltárják. Erre a 2013–2014 között elvégzett teljes felújítás adott módot.

A Kaplony nemzetség a 13. század végén szerzi meg Csomaköz birtokot, majd a két szakaszban — 1329-ben és 1334-ben — tett nemzetségi birtokosztály során Csomaköz a Kaplony nembeli Simon fia: Péter fia Márton kezére kerül. Leszármazottai Csomaközieknek kezdik nevezni magukat, ami arra utal, hogy itt van lakóhelyük és birtokaik központja. A falu papja nem szerepel a pápai tizedjegyzékben, legkorábban 1349-ben említik, míg a templom Mindenszentek titulusáról csak 1548-ból van adat. Rövidesen a település lakossága földesuraival együtt csatlakozott a protestáns hitújításhoz. Első név szerint ismert kálvinista lelkésze Óvári Péter, akit 1629. június 17-én iktattak be hivatalába.

A reformáció és a hódoltság idején, a XVI. és XVII. századokban Csomaköz a Csomaközi, Károlyi, Vetési és Bagosi családok birtokában volt. A Csomaközi családnak — négy évszázados múlt után — a XVIII. század derekán Csomaközi Péterrel fiú ágon magva szakadt. Két leánya közül az egyik Diószegi Sámuelhez ment férjhez. Ezen az ágon a birtokot Diószegi Mária vitte tovább, ő 1768-ban feleségül ment szoboszlai Mészáros János huszárkapitányhoz. Mészáros, aki 1789-től tábornoki rangban, 1794-től bárói cím birtokosaként az osztrák császári hadsereg legendás hírű hadvezére volt, vásárlások útján a falu legjelentősebb birtokosa lett, a település mintegy felének az ura. E javakat leánya, Johanna kezével a széki Teleki család örökölte, majd miután Mészáros Johanna és gróf széki (III.) Teleki László házasságából született leánygyermek, Teleki Auguszta a gróf Degenfeld családba házasodott, általa e család lett Csomaköz fő birtokosa a 19. század második felétől.

A török és a kuruc háborúk során megfogyatkozott lakosságot a XVIII. század során több rendbeli sváb telepítéssel pótolták, előbb a Károlyiak, majd a legnagyobb birtokos, Mészáros János.

A templom egy téglalap alaprajzú hajóból és a nyolcszög öt oldalával záródó szentélyből áll. A nyugati homlokzat elé 1831-ben egy fa haranglábat emeltek, mely az épület leglátványosabb elemét, a nyugati kaput takarta el az érdeklődő szemek elöl. A hajó sarkain átlós helyzetű, kettős tagolású támpillérek állnak, a szentély sarkaihoz viszont az ugyanilyen kialakítású támpillérek meglehetősen egyedi módon, a falsíkokra merőlegesen csatlakoznak. A szentély északi oldalán állt az egykori sekrestye, így itt hiányzik a támpillér, illetve a hajó északkeleti sarkához csatlakozó ferde támpillért a falszövet vizsgálat alapján utólagosan építették.

A nyugati kaput a falsík elé mintegy 0,5 m-re kiugró kapuépítményben képezték ki, béllete háromszor lépcsőzött, félkörívesen záródik, keskeny, félhengeres metszetű vállpárkánya egy téglányit fordul ki a homlokfalra. Az építményt rézsűsen záródó fokokból álló pártázat koronázza, alatta két fűrészfog mintában rakott téglasor került elő. Ez a templom főkapuja, reprezentatív megoldása meglehetősen egyedi.

A falkutatás során megfigyelt, elfalazott középkori nyílások közül a legjelentősebb a déli kapu, amely körül egy 2,25 m széles és a lábazattól mérve 3,02 m magas kiugró kapuépítmény lenyomata is megmaradt.

A régészeti szelvényekben megfigyelhető volt a templom lábazati párkánya. Ezt majdnem mindenütt két kiugratott idomtégla sorból alakították ki, utóbb helyenként lefaragták. A felső sort félhengeres idomtéglák, az alsót ferdén levágott oldalú téglák alkotják, alattuk az alapozás helyenként akár 8–9 cm-nyit is kiugrik. A megoldás emlékeztet Csenger templomának lábazatára: ott a lábazat felső, hengeres végű téglasora alatti két sort rézsűsen képezték ki. Egyszerűbb vagy összetettebb megoldások figyelhetők meg a csengerivel közel egykorú más téglatemplomok — mint például Szamostatárfalva, Csegöld, Nagygéc vagy Baktalórántháza — esetében, de ilyen volt a szomszédos berei templom lábazata is.

A hajó és a szentély déli oldalán, valamint a szentély délkeleti ferde falán elfalazott keskeny, rézsűs nyílású középkori ablakok kerültek elő. A jelenlegi félköríves hajóablakokat az újkorban vágták a falazatba, megcsonkítva kettőt a három eredeti déli ablak közül. A belsőben, a szentély déli oldalán egy ülőfülke maradványát bontottuk ki a köpenyezés alól — itt az ép hátfal körvonala és az ívzáradék három-négy téglája nyújtott támpontot az eredeti forma rekonstrukciójához —, az északkeleti ferde oldalon pedig egy kis négyzetes, 34 cm mély szentségtartófülkét. Az északi oldalon az egykori sekrestyeajtónak csak a helyét és küszöbszintjét lehetett kikövetkeztetni. Ugyanezen a falon mindössze néhány tenyérnyi felületen sikerült megfogni az egykori középkori kifestés maradványait: vörös, fehér és olivzöld csíkokkal keretelt díszítősávot és figurális ábrázolásra utaló ruhatöredékeket. A szentély sarkában előkerült a boltozatot tartó bordák lenyomata.

Ugyancsak a falkutatás során, a hajó északi oldalán két elfalazott árkád került elő. A falszövet megfigyeléseiből, illetve a régészeti kutatásból kiderült, hogy egy csatlakozó hajó-bővítmény lehetett itt, amelyet később visszabontottak.

A várakozásnak megfelelően számos temetkezés került elő a templom belsejében és körülötte. Összesen 48 sírt sikerült azonosítanunk, továbbá az utólagos bolygatások következtében nagy tömegben kerültek elő embercsontok másodlagos helyzetben. A nyújtott vázas temetkezések alapvetően két tengelyhez — nyugat-keleti és észak-déli — igazodtak, de volt fordított tájolás, és meglehetősen gyakran több fokkal is eltértek a fő tengelytől. Úgy tűnik, hogy a feltárt temetőrészeken a két fajta tájolást párhuzamosan alkalmazták, bár a szuperpozíciókból meghatározható néhány korábbi sírt inkább a hagyományos nyugat-keleti tájolás szerint ásták.

A templom belsejében, a hajó déli oldalán két falazott kripta került elő. Mindkettő téglalap alaprajzú és dongaboltozatos, bejáratukat négyzetes aknában alakították ki, amelyeket deszkával fedtek le. Aljukon lépcsőt vájtak a homokos-agyagos altalajba. Magukat a boltozott kriptákat egy sor szárazon rakott téglával zárták el az aknáktól. A kelet felé eső kriptában négy koporsós temetkezés maradványa került elő. A koporsódeszkákon részben megmaradt dísz-szegekkel kiverve olvasható volt az elhunytak neve. Így beazonosítható volt a településen birtokos, 1801-ben elhunyt báró Mészáros János huszár altábornagy koporsója. A másik három temetkezés a családtagokhoz köthető: az egyik Mészáros Jánosné, sz. Diószeghy Máriáé; a másik fiatalon elhunyt gyermeküké; a harmadikban feleségének testvére, Diószeghy Terézia nyugodott (elhunyt 1809-ben). Ez utóbbi koporsó szinte teljes egészében épen őrződött meg. A nyugati kriptában egyetlen koporsós temetkezés került elő, amely — a deszkákon megmaradt felirat szerint — az ugyancsak Csomaközön birtokos, korábbi Szatmár vármegyei aljegyzőé, Kengyel Lajosé volt.

A temetkezések mind a 18–19. század fordulójáról, illetve a 19. század első évtizedeiből származnak. A jobb-rosszabb állapotban megőrződött textilmaradványok közül a temetkezési rítushoz köthető darabokat (fejpárnák, halotti lepel maradványa és a koporsó bevonata), valamint az öltözetek egyes darabjait lehetett meghatározni. Ez utóbbiak közül látványos részletek őrződtek meg a díszegyenruhában eltemetett Mészáros János öltözetéből, különösen a fémszállal kivarrt dolmány sujtásai és gombsora, a nadrág paszományai és a díszes kardtartó öv, valamint a csizmák részlete a két sarkantyúval.

A kriptákon kívül feltárt sírok mellékletei nem kevésbé érdekesek. A koporsók maradványai mellett (deszkamaradványok, szegek, karikák és kapcsok) a leletanyag a kora újkori temetkezésekből származó öltözetek darabjaiból származik: így fémszállal varrt paszomány, zsinór és egyéb ruhadíszek, kapocs, csat, gyűrű, különböző típusú tűk, valamint ugyancsak fémszállal, gyöngyökkel és pitykékkel díszített párták, szalagok és egyéb fejdíszek.

Az a tény, hogy a falu egyháza nem szerepel a pápai tizedjegyzékben, önmagában nem feltétlenül utal arra, hogy akkor még nem létezett itt templom. Figyelemre méltó viszont, hogy a nemzetségi birtokosztály során az itt tulajdont szerző Mártont kezdik Csomaközinek nevezni a XIV. század derekától. Márton itt választhatta ki (fő) rezidenciáját, így minden bizonnyal hozzá köthető egy itteni udvarház kialakítása rendjén, a plébániatemplomának felépítése. A 14. század második negyedében történő kiépítést erősítik a templom építészeti részletei. A templom reprezentatív, hangsúlyos nyugati kapuja mellett, talán legsajátosabb elem a falsíkokhoz képest merőleges támpillérállású szentélyalaprajz, amely a környék szatmári templomainak korai poligonális szentélyeihez képest — mint amilyen a szamostatárfalvi, csengeri, szakolyi vagy paposi — határozottan egyszerűsítettebb.

Forrás:

Emődi Tamás — Szőcs Péter Levente: „Csomaköz református templomáról”. In: Művészet és vallás a Felső-Tisza-vidéken. Szerk. Kollár T. Nyíregyháza, 2014. 283–294.

Szőcs Péter Levente