A közelmúltban hét Szatmár megyei középkori templom turisztikai célú fejlesztése valósult meg európai uniós támogatással. A Szent István Kör fontos feladatának tartja az épített örökségünk számbavételét, a most induló sorozat is ezt a célt szolgálja.

A sorozat első része: Középkori épített örökség Szatmárban (I.)

A határral kettévágott történelmi Szatmár épített öröksége sajátos archaikus jegyeket őriz. Az apró, néhány száz lelkes falvak viszonylag sűrű hálózata is középkori örökség, egykor a Kárpát-medence alföldi részein általános volt, mára csak néhány peremterületen maradt meg. Ez a településszerkezet is meghatározza azokat a szerény kereteket, amelyekkel az itt élő közösségek rendelkeztek és épített örökségükre fordíthattak. Az ártéri erdők, a vízjárta lápos helyek védelmet adtak tatár és török ellen, de egyben a gazdasági fejlődést is behatárolták. E kényszerből kovácsolódott erény, hiszen a középkorban épült apró falusi templomok szinte érintetlenül vészelték át a századokat, és mára értékes műemlékekként turisztikai célpontokká váltak. A szatmárnémeti Szent István Kör nemrég végiglátogatta egy részét a romániai Szatmárban látható, a közelmúltban megújult középkori templomoknak. Épített örökségünk számbavétele fontos feladatunk, ezt szeretnénk tudatosítani a most induló sorozatunkkal és a jövőben tervezett, szatmári célpontokat felkereső kirándulásainkkal.

Bere, református templom

Az Érmellék északi szélén, a Nyírség homokhátainak peremén, Nagykárolytól kb. 10 km-re fekvő, mára Csomaközzel összenőtt falu az Árpád-korban a Kaplony nemzetség Károly körül kialakult birtoktestéhez tartozott. A település első említése 1204-ből származik, a későbbiek során a Kaplony nemzetségből származó családok mellett szereztek benne részeket a Darahiak és a Csák nembéliek is.

A település középkori plébániatemplomát a Szentlélek tiszteletére szentelték, legkorábban, a pápai tizedjegyzékben 1332–1334-ben szerepel. Ekkor az egyház a szatmári főesperességhez tartozott, és Simon nevű lelkésze a megyében a legkisebb összeget fizette. Az újkorban a templomot teljesen újjáépítették, csak a közelmúltban derült ki, hogy az épület középkori falakat is őriz: 1993-ban egy 124x190 cm-es keretbe foglalt, Köpenyeges Madonnát ábrázoló középkori falkép bukkant elő véletlenül az északi fal vakolata alól. A később elvégzett falkutatások alapján kiderült, hogy a téglalap alaprajzú hajóból, négyzetes déli hajóbővítményből és nyugati toronyból álló téglaépületnek egynegyednyi részét képezi az a két falszakasz, amely az Árpád-kori templom két hosszanti hajófalából maradt meg. Ezután, a 2010-ben végzett feltárások során már célirányosan bontották ki az eredetileg a teljes északi hajófalat elfoglaló korai — alighanem még 13. századi — Krisztus Színeváltozása falkép töredékeit.

Előkerültek továbbá a homlokzat architektonikus díszei: az egykori ablakok fölött ékállású téglákból kialakított fűrészfogsor futott végig. A déli oldalon erősen töredékesen maradt meg a középkori íves, bélletes ajtó elfalazott részlete. A belsőben, a nyugati oldalon karzat állt, erre utalt az északi hajófalba vésett lépcsőfeljárat nyoma.

A régészeti kutatás során előkerült a karzatot tartó két oszlop alapozása és lábazata, valamint a keleti oldalon az egykori félköríves szentély. Gondosabban megvizsgálva a feltárt alapokat kiderült, hogy két eltérő építési fázis különíthető el, melyek azonban egymáshoz nagyon közeli alaprajzot rajzolnak ki. A freskókat tartó falak csak a második építési periódusban épültek meg, előtte volt egy korábbi templom, félköríves szentéllyel. Az északi oldalon nyitott külső szelvényekben előkerült egy, a szentélyhez hozzáépített sekrestye 66 cm széles, szép szabályos falazatú, keleti és nyugati falának alapozása. Előbbi több középkori sírt vágott, utóbbit pontosan az északkeleti hajósarokhoz illesztették. Habarcsuk jellege inkább a késő középkori vagy korai újkori keltezés mellett szól.

Amint azt a homlokzatokon végzett falkutatás is előrevetítette, majd a régészeti ásatások igazolták, az újkorban több támpillért is hozzáillesztettek a templomhajóhoz, valamilyen jelentős statikai probléma vagy problémák megoldására. A három azonosított támpillér közül kettő a déli homlokzat bejárat körüli részét volt hivatott megerősíteni, egy pedig az északnyugati hajósarkot, de a bekötési fészkek alapján legalább még egy állt északon, illetve a délnyugati sarkon.

A középkori templom szentélyének elbontására és az első hajóbővítésre 1733-ban került sor, majd 1766-ban renoválták az épületet, amire a nemrég feltárt és restaurált felirat utal a hajó északi falán. A bővített templom egységes homlokzatának kialakításakor a támpillérek egy részét elbontották. A mai, 1854-ben emelt torony elődjére több forrás is utal, a karzat fölött, a hajó nyugati végében állt, a XVIII. század végén két harang is lógott benne. 1826-ban a tornyot a templommal együtt kimeszelik, ugyanakkor készül a mai szószék, illetve a templom „földje feltölttetik… és megpadimentumoztatik”. A környék számos épületét megrongáló 1834. október 10-i földrengés nem kímélte a berei templomot sem, a falain keletkező károkat csak 1852-ben sikerült kijavítani, majd a torony 1854-ben történt építése után, 1859-ben elkészült a nyugati karzat, ezt egyébként 2014-ben ismét elbontották.

A régészeti kutatás során a templom körül és belül működő temető mintegy 40 sírja került elő. Mind nyugat-keleti tájolású, nyújtott vázas temetkezés. A rétegsorokból adódó helyzetből és az előkerült mellékletek alapján az a következtetés vonható le, hogy a templomon kívül és belül a középkorban és az újkorban folyamatosan temetkeztek. A mellékletek mind az újkori temetkezésekhez tartoztak: koporsó maradványok (szegek, karikák) és az elhunytak öltözetének darabjai (pártatöredékek, csat, hajtűk).

Az így kirajzolódó középkori berei templom legsajátosabb része a nyugati karzat. A mindössze 5,60x4,40 m belméretű hajóhoz 3,80 m belső hosszúságú és 3,50 m széles, nyújtott, félköríves apszisú szentély csatlakozott, melyből az egyenes szakasz több mint két méter hosszú. Jellemző a szentély és a hajó közti kis szélességkülönbség és a diadalívpillérek csekély beugrása, bár ez itt elsősorban a kicsiny méretek számlájára írható. A pontosabb keltezést elősegítő részlet nem maradt a templomból, déli kapujáról óvatosan feltételezhető a lépcsős bélletalakítás, ennél biztosabban csak a félköríves záródás. Egyetlen apró ablaka rézsűs bélletű, nagyon enyhén csúcsíves, de ez a hevenyészett téglarakás módjából is adódhat. A fűrészfogsoros dísz az Árpád-koron belül meglehetősen tág keltezést enged. Figyelembe véve az északi falon feltárt freskót, a középkori templom második fázisát a XIII. század közepe tájára keltezhetjük.

Ami a régészetileg azonosított korábbi, első fázisban emelt templomot illeti, annak csak alaprajzát ismerjük. A döngölt agyag alapozás és annak téglával vegyes alkalmazása nem meglepő az Alföldön. Mivel csekély az alaprajzi eltérés, a különbségek inkább csak falazástechnikai jellegűek, elképzelhető az is, hogy tulajdonképpen nem egy korábbi fázisról, hanem az építésmenetben beálló változásról van szó.

Forrás:

Emődi Tamás – Szőcs Péter Levente: „Bere középkori templomának kutatása és elméleti rekonstrukciója”. In: Művészet és vallás a Felső-Tisza-vidéken. Szerk. Kollár T. Nyíregyháza, 2014. 295–300.

Szőcs Péter Levente