A közelmúltban hét Szatmár megyei középkori templom turisztikai célú fejlesztése valósult meg európai uniós támogatással. A Szent István Kör fontos feladatának tartja az épített örökségünk számbavételét, a most induló sorozat is ezt a célt szolgálja.

A határral kettévágott történelmi Szatmár épített öröksége sajátos archaikus jegyeket őriz. Az apró, néhány száz lelkes falvak viszonylag sűrű hálózata is középkori örökség, egykor a Kárpát-medence alföldi részein általános volt, mára csak néhány peremterületen maradt meg. Ez a településszerkezet is meghatározza azokat a szerény kereteket, amelyekkel az itt élő közösségek rendelkeztek és épített örökségükre fordíthattak. Az ártéri erdők, a vízjárta lápos helyek védelmet adtak tatár és török ellen, de egyben a gazdasági fejlődést is behatárolták. E kényszerből kovácsolódott erény, hiszen a középkorban épült apró falusi templomok szinte érintetlenül vészelték át a századokat, és mára értékes műemlékekként turisztikai célpontokká váltak. A szatmárnémeti Szent István Kör nemrég végiglátogatta egy részét a romániai Szatmárban látható, a közelmúltban megújult középkori templomoknak. Épített örökségünk számbavétele fontos feladatunk, ezt szeretnénk tudatosítani a most induló sorozatunkkal és a jövőben tervezett, szatmári célpontokat felkereső kirándulásainkkal.

Krasznacégény, református templom

A település az Ér és a Kraszna vízválasztóját képező alacsony háton fekszik, az egykori Középszolnok vármegye legészakibb szélén. Az északról szomszédos Királydaróc, valamint a Krasznán túl fekvő, keletről szomszédos (Magyar)-Géres és Gyöngy már Szatmár vármegyéhez tartoztak.

Mindhárom szomszédos település a nagy kiterjedésű, Királydaróc központú uradalomhoz tartozott, amely a király kezén volt a XV. század elejéig. Cégény ezzel szemben magántulajdonban lehetett már igen korán, első említésekor, az Árpád-kor végén, Chepan fia, Péter nemes személy lakóhelye. Az itt birtokos család a Cégényi nevet vette fel, ami kisnemesi státusukra és egyben itteni rezidenciájukra utal. Az 1380-as években a Cégényi család a szomszédos Kisfalut (akkor még Nagyfalunak nevezik) és Cégényt birtokolta, ekkor a szomszédos Királydarócon lakó várjobbágyokkal pereskedtek másfél ekealjnyi földért. A birtokos család a XIV–XV. század fordulóján kihalt, a két településből álló birtok az uralkodóra háramlott. Ennek következtében Cégényt és Kis(Nagy-)falut Zsigmond király 1406-ban az erdélyi püspökkel cseréli el a só-szállítás érdekében, a püspök Szentmiklós nevű falváért és ottani udvarházáért. Ezután, a középkor végéig, Cégény az erdélyi püspök tulajdona, a tasnádi uradalom részeként, mellette a Csáky családnak is volt itt kisebb birtokrésze. Később Krasznacégény a tasnádi uradalom keretében a Rákóczi Ferenc-féle birtokegyütteshez tartozott, s mint ilyen, 1711 után ismét a kincstári uradalmat gyarapította. Lakossága a gyorsan váltakozó körülmények és háborúskodások közepette a XVII–XVIII. századok fordulójára nagymértékben leapadt. A XVIII. század derekán a Vay család és losonci Bánfi Farkasné Bagosi Erzsébet jobbágytelkekkel rendelkeztek Cégényben, majd a század végén (1797) a kincstár mellett közel húsz kisebb birtokos osztozott területén.

A település lakossága a XVI. század derekán csatlakozott a reformációhoz. A XVII. század elején Bethlen Gábor fejedelem a virágzó református egyházközség papjának adományozza az itt szedett dézsma egy részét. 1769-ben a templomot teljes egészében renoválták többnyire a helyi Balog birtokos család költségén. Templomi bútorzatot, szószékkoronát, mennyezetet és padokat 1779–1780-ban készítettek Balog György és Balog Gerson anyagi támogatásával. A templom tornyát 1809-ben kezdik építeni, felső része deszkával borított ácsmunka volt. A templomtornyot 1944 és 1954 között építették át, mai formáját ekkor kapta. A torony emeletét az 1950-es években falazták. Addig a templom déli homlokzata előtt egy harangláb is állt, a harangok ebben függtek, nem a templomtoronyban.

Cégény lakossága az 1750-es évektől lassú gyarapodásnak indult, ám mindvégig aránylag kis településnek számított: a XIX. század során végig, egészen a II. világháborúig mintegy 300–350 lelket számlált. Az elmúlt évtizedek népességfogyása és elsősorban az elvándorlás okán ma (2011) már csak 49-en laknak Krasznacégényben, ebből mindössze kettő református.

Cégény középkori templomára egyetlen írásos adat sem utal, még közvetetten sem. A település- és birtoktörténetből az mindenesetre kiderül, hogy a XV. század eleje után nem volt helyben lakó birtokos a településen, és kevéssé valószínű, hogy a mindig is csekély lélekszámú falu középkori eredetű templomát ezután építették volna. A meglehetősen egyszerű elrendezésű és díszítésű templom épület műemléki értéke miatt több összefoglalóban megjelent. A templomépületről az 1930-as években Debreceni László, az Erdélyi Református Egyházkerület műemlékeinek összeírása során alaprajzi vázlatot és több homlokzati rajzot készített, a kegyszerek és a berendezés rövid leírásával együtt.

A torony mögött egy 9,60×7,20 méteres, nyugati sarkain egylépcsős támpillérekkel erősített hajó és 4,40×5,30 méteres, négyzetes szentély áll. A homlokzatoknak semmiféle tagolóeleme nincs, a koronázó-párkány modern kori. Az épület rézsűs bélletű ablakai a vakolatrétegek és részben az újkori javítások nyomán félköríveseknek hatnak, a vakolatleverés nyomán derült ki, hogy tulajdonképpen csúcsívesek. A belső tér síkmennyezetes, vállpárkány nélküli diadalíve csúcsíves.

A templom régészeti kutatására 2013–2014-ben kerülhetett sor, a felújítást megelőzően. A szentélyben és körülötte nyitott szelvényekben került elő egy a mait megelőző építési periódus alapozása, melyből öt-hat téglasor maradt meg. A ráépítéskor az új alapozás nyomvonala nem pontosan követte a korábbit, ettől egy kicsit nyugatabbra lett elcsúsztatva. A régészeti kutatás során megfigyelhetők voltak az egykori járószintek. A belsőben így előkerültek a korábbi tégla- vagy döngöltagyag-padlók, ezeket az újabb kori javítások és temetkezések beásásai bolygatták. Egy korábbi — de ugyancsak újkori — szószék alapozása is előkerült a szentély északi oldalán, az elfalazott sekrestyeajtó előtt. Az alapozások alatt, illetve közvetlen közelükben, ahol nem bolygatták a temetkezések, az őskorra és a kora Árpád-korra keltezhető leletanyagot tartalmazó rétegek maradtak meg.

Összesen 22 sírt sikerült azonosítani, ezek mind — apróbb eltérésekkel — nyugat-keleti tájolásúak. Mélységeik alapján két kronológiai csoport különíthető el. A sekélyebb sírok korábbiak, a középkor során keletkeztek, míg a második csoporthoz a mélyebbre ásott sírok tartoznak. Csak ez utóbbi csoport temetkezései tartalmaztak mellékletet — ruha- és fejdíszeket —, amelyek a XVIII–XIX. századra keltezhetők. A temetkezések korai csoportjához tartozó négy sír a templom első fázisához tartozó alapozás alá is benyúlt. Mivel e temetkezések is egy templomhoz kellett tartozzanak, számolnunk kell egy, a megfigyelteknél is korábbi templomépülettel, amelynek helyét és építőanyagát sajnos nem tudtuk közelebbről meghatározni.

A templom mai épülete teljes egészében téglából épült, falait kizárólag gyenge megtartású, homokos modern vakolat takarta, ezt eltávolítva mind a homlokzatokon, mind belül néhány négyzetméternyi kora újkori, fehérre meszelt vakolatfelület került elő, amelyet részben meg lehetett tartani. E mellett, pártenyérnyi középkori vakolatréteg is előkerült, freskómaradványokkal együtt.

A hajó és a szentély délkeleti sarkainál ferdén csatlakozó támpillérek csorbázatát azonosítottuk, mely a főpárkány alatt mintegy 60–65 centiméterig emelkedett, míg a két északkeleti saroknál csak észak felé jelentkezett csorbázat, itt csatlakozott az egykori sekrestye a szentélyhez. A szentély északi falán előkerült a befalazott sekrestyeajtó íve is. Belül három befalazott nyílás bukkant elő a szentélyben: az északi oldalon a mindössze 1,40 méter magas, csúcsíves, élszedett sekrestyekapu, mellette egy háromszögben záródó, kicsiny szentségtartó fülke, míg a déli falon egy szegmensívvel záródó ülőfülke és közvetlenül mellette egy újabb apró szentségfülke, melyet párjához hasonlóan két ferdeállású tégla zár le háromszögben. Mindegyikük téglakeretelésű és egykorú, a szentély boltozott volt, ezt az újkor folyamán bontották el. Mára csak a boltozatot tartó konzolok maradtak meg.

Kutatásaink eredményeképpen a cégényi templom ma is álló épülete biztosan nem Árpád-kori. Az alatta azonosított első periódusú templomépület viszont a támpillérek hiánya miatt bizonyára Árpád-kori. Sem faragványok, sem egyéb díszítőelemek nem segítenek a mai templom keltezésében. Sekrestyekapuja a lehető legegyszerűbb gótikus formát mutatja, de a többi részleten is az egyszerű megoldások figyelhetők meg. Leginkább a XIV. század formavilágába illeszthető a templom, későbbi keltezése ellen inkább a történeti érvek szólnak.

Szőcs Péter Levente