A hatvannyolc éves Moldován Sándor élete jelentős részét a pusztadaróci Gostat sándorhomoki farmján töltötte el, mint kovács és traktorista. Nyugdíjasként is ezt a két mesterséget gyakorolja magánvállalkozók gazdaságában.

A fémek és alakításuk megismerésében a föld népeinél nagy az időeltolódás. Míg az ókorban i.e. 3000 körül egyes keleti népek már vastárgyakat készítettek és használtak, addig a 4500 évvel később felfedezett amerikai szárazföld őslakossága még kifejezetten a kőkorszakot élte a fémek ismerete nélkül. A XVIII. század végéig nem volt számottevő fejlődés, mert a mesterséget a céhek képviselték. Erre az időszakra esik a kovácsmesterség fejlődése. A gépipar fejlődése mellett a kézi kovácsmesterség fokozatosan elsorvadt, viszont a

gyárszerű kovácsipar gyors fejlődésnek indult. A XIX. század második felében a nehéz kovácsdarabokon kívül az egyedi darabok kézi kovácsolására is igény merült fel. Napjainkban a gépi és kézi kovácsolás egyre gyakrabban kerül előtérbe, új gépek és technológiák mellett a régi darabok restaurálásakor az ezeréves mesterfogásokat kell alkalmazni. A hatvannyolc éves sándorhomoki Moldován Sándor az utolsó, még aktív kovácsok egyike. Az alábbiakban vele beszélgettünk.

A kovácsinas

— Hogyan lett kovács, kitől tanulta a mesterséget?

— 1960-ban kezdtem el tanulni a mesterséget Károlyi Sándor kovácsmestertől. Abban az időben több mint száz ló és ki tudja hány szekér volt a faluban, kellett a kovács. De kellett amiatt is, hogy készítsünk és megjavítsunk szerszámokat és munkaeszközöket. A kovácsmester (régi néven: vasverő) a szó szoros értelmében szakember volt, mert minden vaseszközt tökéletesen, pontosan és kétkezi munkával állított elő. A kovács elsősorban patkókat és vasalásokat készítő fémfeldolgozó mester volt. A mesterség családon belül sokszor nemzedékeken átöröklődött. Sajnos a szövetkezetesítés és a mezőgazdasági technika fejlődése megszüntette a házaknál a nagy állattartást. Így nem volt szükség sem bognárokra, akik a lovas fogatokat készítették, sem kovácsokra, akik a hagyományos szerszámokat verejtékes, kétkezi munkával készítették. Ezek után a kovács feladatköre a szerszámok javítására korlátozódott.

Együtt a bognárral

— Milyen kapcsolatba volt a kovács a bognárral?

— Amit a bognár fából elkészített, azt a kovácsnak a tartósság céljából be kellett vasalnia. A kováccsal való szoros együttműködés útján készült el a szekér is. A bognár a szekérre két darab kocsioldalt helyezett, melynek hosszúsága megszabta a szekerek nagyságát. A fergettyű és a lőcs akadályozta meg a szekéroldal szétcsúszását. A szekéroldal váza felső, alsó és középső dorongból állt, valamint az ezeket összekötő fogasból. Az alsó és a felső dorong a szekéroldal foglalatát alkotta, ezekbe vésték be a zápokat. A középső dorongot csak könnyű kocsiknál használták. A dorongba általában hét-nyolc zápot véstek, de ez attól is függött, hogy milyen hosszú volt a szekér. A zápokat egymástól meghatározott távolságra rakták.

A vasalás

— Ezt követően jött a kovács munka, vagyis a vasalás. A nyári hőségben gondolom ez sem volt könnyű munka?

— Az elkészült kocsioldal a kovácshoz került, mert ő végezte el a kocsivasalást. Maga a kifejezés a kocsi fa részeinek vassal történő burkolását jelenti. A kocsi oldalait a forgó tartotta vízszintbe, melyet az eplény fölé helyeztek. Középen volt rajta egy vasalt lyuk, melyen a derékszeg ment keresztül. A forgó biztosította a kocsi elejének a mozgathatóságát, és a fölé helyezett alapzatra erősítették a szekér bordázatát. Hosszú karnál nem kellett, de alacsony karnál már szükséges volt a lőcs, mely mindkét oldalon bebiztosította a tengelyt a gyorsfutó kocsiknál. Az oldalakat az alapzaton a hasló kötötte össze. A hasló és a tengely közé felszerelt fellépővel elkészült a szekér, és ha ügyes és szorgos volt a kovács, akkor hetente egy ilyen szekér gurulhatott ki a műhelyből. A kocsik nemcsak szakmai, hanem esztétikai szempontból is kifogástalanok voltak, mert a kovács vasba forrasztott formákkal tette díszesebbé azokat.

Szakmai tudás

— Jó fizetség járt ezért a munkáért?

— Nehéz munkával kerestük a kenyérre valót. Jöttek patkoltatni, vasaltatni, kocsit javíttatni. Sok ember megfordult az udvarunkban. A lovak dobogása, kocsik zörgése mindennapi életünk része volt. Egy patkó elkészítése, az üllő ritmikus hangja még ma is ott cseng a fülemben. Nehéz, verítékes munkával, de mindig jó kedéllyel dolgoztunk. Ketten álltunk az üllőnél, egy fogta a forró vasat, a másik ütötte a nagy nehéz kalapáccsal, majd újra tüzesíteni kellett, és addig alakítani, amíg az megfelelő nem lett. Ha hűteni kellett, a vízbe nyomtuk és nagy gőz csapott fel a kormos mennyezetre. A kocsival, amit meg kellett javítani, sokat dolgoztunk. Szánkót is csináltunk, és télen a nagy hóban azzal közlekedtünk.

— Sokan azt mondják, hogy a lópatkóláshoz nem csak szakmai tudásra van szükség, hanem orvosi ismeretekre is. Ez mennyiben igaz?

— A lónak a patáit rendbe kell tartani, a köröm, ha lenő, megsinyli a ló, fáj a lába, sántít. A jó kovács rendbe rakta a ló lábát és az meg is hálálta. Le kellett reszelni, le kellett szedni az elnőtt patát és a patkót pontosan oda illeszteni a patára. A méret az nagyon fontos volt, meg az, hogy mit csinál a ló. Szánt, vagy kocsit húz. De voltak ám vad lovak is, azokat meg pipáztatni kellett, nyáron meg legyezni, ezt a gyerekek is tudták csinálni.

Lópatkólás

— Hogyan történik a lópatkólás?

— A lóvasalás azzal kezdődik, hogy megállapítják a ló körmének a formáját. Mert ahány ló, annyi köröm. Van például kecskekörmű ló, de van olyan is, amelyiknek lapos a körme. A patkó pedig a ló körmének az alakja után készül. A lapos körmű lovaknak szánt patkót ki kell káfolni, vagyis ki kell tölteni úgy, hogy az ne érje a körmöt. A kovácsok annyira ismerői, értői a lókörmöknek, hogy állatorvos helyett sok esetben hozzájuk fordulnak a körömbetegségekkel kapcsolatban. A lópatkolás a kovácsműhely előtt folyik. A fújtatóban a szén mindig begyújtásra készen várja a gazdákat. Ez ma már árammal működik, áramszünetkor azonban mechanikusan, lábbal fújtatjuk a tüzet tápláló levegőt.

Kovácsból traktorista

— Ön egy idő után részben megvált a kovácsműhelytől és traktorista lett. Azért mondom, hogy részben, mert az udvarán még ma is ott vannak a kovácsszerszámok, a melegítőt is gyakran begyújtja, hiszen ön az egyetlen, aki még gyakorolja ezt a mesterséget. De most beszéljünk arról, hogyan lett ön traktorista?

— 1962–ben divatossá vált a traktorista szakma, mindenki traktorista akart lenni. Engem is nyakaltak az akkori főnökeim, nem sok biztatás kellett, elmentem. Részben jó volt, mert nem kellett ütni a vasat, persze a hátulütője is megvolt, az akkori traktorokon még nem volt kabin, nehezen gyúltak, télen tüzet raktunk alájuk, ha egyet nagy nehezen lánccal begyújtottunk, azzal meghúztuk a többit. Én 1973–ban kaptam egy 650–es traktort, amelyiknek már volt kabinja. 1974–ben élmunkás lettem, elküldtek tanulni a nagyszebeni Mezőgazdasági Líceumba. A hároméves szakiskolát kilenc hónap alatt végeztem el. Ekkor a pusztadaróci Gostat sándorhomoki farmján dolgoztam. Szerettem itt dolgozni. Május elsejére be kellett fejezni a tavaszi munkálatokat, augusztus 23–ra a nyárit. Ezeken az ünnepeken mentünk felvonulni. Én, mint élmunkás a tribünön ültem az elvtársak mögött. Nem szégyenlem elmondani, hogy többször megcsókoltam Uglart, Forist és Bradeat.

— Hogyan lehetett élmunkás egy traktorista?

— Voltak traktoristák, akik csak a mezőn dolgoztak. Én „rutierista” voltam, vagyis közlekedhettem főutakon is és átmehettem más megyékbe. Volt olyan hét, amikor háromszor mentem Nagyváradra takarmányért. Volt nálunk sok takarmány, de a pusztadaróci Gostat-nak tizenegyezer tehene volt, szükség volt a táplálékra. Nagyvárad körülbelül százötven kilométerre van Sándorhomoktól, odáig hat órát mentem, visszafelé, megpakolva, már tizenkét óra kellett.

Különbségek

— Ön szerint mi a különbség a régi és a mostani mezőgazdaság között?

— Nem könnyű erre a kérdésre válaszolni. Valahogy én a régit jobbnak tartottam, de lehet, hogy azért, mert akkor még fiatal voltam. Nagyobb volt a felelősségvállalás, pedig akkor állami gazdaságban dolgoztunk. Akkor valahogy jobban vigyáztunk mindenre, mint ahogy ma vigyáznak a magángazdák. A gépeket rendszeresen javítottuk, nem használtuk őket addig, amíg teljesen tönkrementek. Tudtuk becsülni azt, ami megvolt. Az, hogy közben megváltozott a látásmód, hogy olyan emberek töltöttek be vezető szerepet, akik nem voltak rátermettek, egy hosszabb beszélgetésnek lehetne a témája. Arról is lehetne beszélgetni, hogy ma sem haladunk jó irányba, meg kellene egy kicsit állni és átgondolni a dolgokat. De legyen ez a fiatalok dolga!

Elek György