Annyira furcsa az emberi természet, hogy olyankor mond valakinek köszönetet, amikor az a személy már nem olvashatja el azokat a sorokat.

Jani bátya! Én adósod maradtam. Soha nem felejtem el azokat az időket, amikor újságírási próbálkozásaim első éveiben mindig elmondtad nekem azt, amit elrontottam, rosszul írtam a sportcikkekben. Kritikáidból rengeteget tanultam és ennek köszönhetem azt, hogy most itt vagyok. Emlékszem még arra, hogy 2000-ben, amikor Kolozsvárra kerültem, a Krónika szerkesztőségében elsőként téged kerestelek meg, hogy személyesen is megismerjelek. Miután munkát is kaptam az újságnál, nagy büszkeséggel töltött el, hogy Boros Mikivel és Kiss Csabával együtt feladatot szabtatok ki nekem. Figyeltem, hogy dolgoztok, hogy írtok és tanultam. Soha nem vontam kétségbe javításaidat.

Több mint egy évtized után számomra egy furcsa helyzet alakult ki. Túlzással azt mondanám, hogy a tanítvány átvette a mester helyét. A Szatmári Friss Újsághoz „szerződtél”, és csak részben dolgozhattál azon a területen, amit igazán szerettél: a sportrovaton. Én itt voltam, ezért neked egy másik, számodra hasonlóan kedves területet osztottak ki: a vidéket. Én egy kicsit rosszul éreztem akkor magam, de te egy pillanatra sem éreztetted, hogy esetleg neheztelnél rám. Ugyanúgy segítettél, mint máskor. Ha kellett, egy telefonszámmal, ha kellett, egy cikk vagy egy egész oldal megírásával.

Az általad művelt sportújságírás és sportszereteted példa lehet mindenkinek. Tudtad a sportélet minden rezdülését, soha nem tudtam újat mondani neked. Annyira átéltél minden pillanatot.

Úgy tűnt, fáradhatatlan vagy. De kiderült, hogy mégsem. Ez fáj és számomra felfoghatatlan.

Köszönök, Jani bátya, mindent. Isten nyugtasson!

Pesek Attila