Szerda este Henrik Ibsen, „a modern dráma atyja” izgalmas kérdéseket feszegető művét, a Hedda Gablert adták elő — Keresztes Attila rendezésében — a Szegedi Nemzeti Színház művészei.

Az első meglepetés a végtelent idéző színpadkép. A darab helyszíne, a százötven évvel ezelőtti norvég polgári lakás minden, egyszerre funkcionális és időtlenné stilizált kelléke végtelen, tiszta tereket sugall. Olyan nagyvonalúsággal, hogy szinte elvesznek benne az emberi gondok–bajok kicsi gubancai.

Aztán a kettő okosan adagolt ellentétéből eredő feszültség növekedni kezd, már a nőzőtéren is szinte tapinthatóvá válik. Mire a főszereplő görög tragédiák hősnőit idéző alakja megjelenik a színen, már a sors szelét érezzük fújni körülötte.

Gabler tábornok híresen szép, büszke lánya és férje, Jörgen Tesman hazaérkeznek nászútjukról a fiatalasszony által kinézett, fényűző lakásba, de szemlátomást egyikük sem boldog. Hiába tesz meg környezete minden tőle telhetőt, Heddát az elfogadó szeretet ugyanúgy irritálja, mint az ablakon beáradó napfény. Unatkozik, nem találja a helyét és ezt nem is igyekszik leplezni. Szinte süt belőle az átlagemberek, átlagos értékek, érzelmek, célok iránti megvetés. Képzelt felsőbbrendűségének tudatában úgy érzi, senkire nem kell tekintettel lennie, bárkivel bármit megtehet, pillanatnyi szeszélye szerint. De kínzó hiányérzetét nem enyhíti férje suta szerelme, sem otthonának, társadalmi helyzetének lehetőségei. Szeretője tanácsát pedig, hogy keressen életének valami célt, egyenesen sértőnek érzi.

Démon? Ember?

Aztán megjelenik életükben egykori intézeti társa, Thea, aki kilépett boldogtalan házasságából és — mint kiderül — éppen Hedda egykori szerelmével él. Az asszony annak idején szakított a züllés útjára tévedt Ejlerttel, de most issza a róla szóló híreket. Thea nem tud kettejük közös múltjáról és elővigyázatlanul kiadja magát és mellette talpra állni igyekvő, szakmai előmenetelében már Tesman riválisának tekinthető társát. Heddában fellángol a féltékenység és az őt elfelejteni igazán soha nem tudott Ejlert visszaszerzésének vágya.

Az előadás nyitva hagyja a kérdést: valóban csak próbára akarta tenni Ejlertet, amikor szinte kényszerítette az életét rendbe hozott önfegyelem korlátainak lerombolására, vagy egyszerűen el akart pusztítani benne és körülötte mindent, amit a másik asszony segítségével teremtett? Szerelme új kéziratának hisztérikus megsemmisítése az utóbbi feltevést látszik alátámasztani. Amikor megérti, hogy szerelmét oda lökte vissza, ahonnan évek küzdelmével kapaszkodott ki és saját reményeit is végleg eltiporta, egy pisztolyt ad neki „a méltó befejezéshez”. Ez a gesztusa is fordítva sül el: Ejlert az öngyilkosság általa elképzelt „nagy, bátor” gesztusa helyett egy szánalmas baleset miatt hal meg — egy harmadik asszony lakásán. Hedda szeretője, Brack bíró pedig megismeri a nála talált pisztolyt és megzsarolja vele.

A maga körül mindent felégetett asszony ezt már nem viselheti el. Még látja, Jörgen és Thea milyen egyetértésben állnak neki Ejlert könyve rekonstruálásának, aztán főbe lövi magát.

A közönség pedig csak ekkor veszi észre, hogy több mint két órán át szinte lélegzetet venni is elfelejtett. A kristálytiszta, színészek és nézők minden idegszálát, rezdülését összehangolni képes rendezés és az alakítások magasiskolája nem hagytak rá időt.

Hát tapsol és megint tapsol, amíg elzsibbad a tenyere.

Báthory Éva