A romániai magyarság számára a legfontosabb célok közé mindig az oktatás, az egészségügy, a szociális problémák megoldása, valamint a kultúránk ápolása, hagyományaink megőrzése tartozott. Vezető politikusaink szerint érdekvédelmi szervezetünk amiatt törekedett folyton a kormányzó szerep vállalására, hogy ezeket és sok más célt megvalósítson. Mindig nagy reményeket fűztek a politikusok a kormányzáshoz, egyszer-kétszer környezetvédelmi, valamint város- és községfejlesztési téren értek el kisebb eredményeket, de ha ezeket az eredményeket párhuzamba állítjuk azokkal a dolgokkal, amelyekről a kormányzás idején le kellett mondani, könnyen arra a következtetésre juthatunk: nem biztos, hogy megérte. Az anyanyelvi oktatás terén még a nagy lehetőségeket ígérő tanügyi törvény elfogadásával sem értünk el sokat, ma már határozottan kijelenthetjük, hogy ha eddig nem bukott meg teljesen az oktatási rendszer, akkor azt megbuktatja a kilencvenhét pontos törvénymódosítás. Az egészségügyi ellátás javulásában sem reménykedhetünk. Naponta hallunk műhibákról, orvosi mulasztásokról, a beteg még akkor sem részesül megfelelő ellátásban, ha azt nagyon megfizeti. Hasonló a helyzet szociális téren is. Egyre több a munkanélküli, azok, akik dolgoznak, többnyire minimálbéren élnek, miközben hatalmas összegeket költenek a romák felzárkóztatására, úgy hogy annak semmi látható eredménye nincs — esetleg annyi, hogy ez az az etnikum, amelyik láthatóan szaporodik —, a szociális támogatásra valóban rászorulók pedig a létminimum alatt élnek. Lassan odajutunk, nyugdíjat sem tud majd biztosítani az állam azoknak, akik harminc–negyven éven át gyarapították a nyugdíjbiztosító kasszáját. Ami pedig a kisebbségi kultúra fejlesztését illeti — ez az, amire sohasem jut pénz. Ha mégis, akkor olyan személyek, civil szervezetek kapják azt meg, akik messze állnak a kultúraápolástól. 1990-ben kinevettük Silviu Brucant, amikor azt mondta, hogy Romániának huszonöt évre van szüksége ahhoz, hogy demokratikus jogállammá alakuljon át. A huszonöt év eltelt, most már látjuk, hogy nem mondott sokat. Eltűntek a gátlások, semmivé váltak a demokrácia alapeszméi, a politikusok a nyilvánosságot megkerülve alattomosan manipulálnak, sunyi módon időzítenek, kész tények elé állítják az embereket. Az RMDSZ, amióta kormányszerepet vállal vagy ellenzékből támogat kormányokat, folyton részese a csődöknek, bukásoknak. A folyamatos belépünk, kilépünk, kiraknak, újra belépünk-játék már rég nem érdekli a lakosságot, csak azok szurkolnak, akik érdekeltek bizonyos tisztségek betöltésében. Jó lenne tisztázni: akkor hibáznak vezetőink, amikor a kormányzás mellett, vagy akkor, ha a kilépés mellett döntenek? A másik nagy kérdés az, hogy azok, akik többször tévednek, nem kellene már félreálljanak?

Elek György