A Kölcsey Ferenc Főgimnázium könyvtárában tartott könyvbemutatón először Pataki Enikő iskolaigazgató szólalt fel. Elmondta, hogy mindazok, akik erre az alkalomra összegyűltek, egy adósságot róttak le, hiszen már eleve az volt a szándék, hogy mire Simonfy nyugdíjba vonul, szervezzenek számára egyfajta búcsúztatót. Simonfy huszonnégy évet töltött el az iskola szolgálatában. Számára több volt az iskola, mint egy munkahely. Szeretett beszélgetni a diákokkal és a tanárokkal, sokszor olyan olvasmányélményekről, melyekről a tanárok nem is feltételezték, hogy elolvassa egy diák. A diákok számára ő volt a különleges, a költő, aki portás, és ő volt a portás, aki verseket írt. A mai világban egy egyre ritkább kép fogadta azt, aki belépett az iskolába a délután csendjében, mert a portaszoba ablaka mögött ült egy olvasó ember, aki egy pillanatra felnézett az olvasószemüveg mögül egy bólintás erejéig, és visszalépett az irodalom teremtett világába. Ez egy csodaszép jelképe volt az iskolának. Az iskola az a hely, ahol az olvasásnak, a tanulásnak, a tanulmányozásnak, az elmélyedésnek a helye van. Az iskola tanárai és diákjai büszkék voltak arra, hogy olyan iskolájuk van, melynek a portása költő.

A kötet bemutatására az ősztől nyugdíjba vonult alkotó kérte fel Bagosi Ilona magyartanárnőt, aki Somonfy legújabb kötetéhez fűződő gondolatait osztotta meg tegnap a jelenlévőkkel, „olvasóként és kicsit magyartanárosan”.
„A kötet szervesen folytatja a Simonfy költészetétől immár elválaszthatatlan két formai jellemzőt: az egyik az írásjelek és nagybetűk nélküli, astrófikus írásmód szabálytalan sorhosszúsággal, soráthajlásokkal, vagyis egyfajta szabadvers, a másik az egész versen végigvonuló, sorismétlésre épülő játékos formanyelv, ez utóbbi a maga felfedezése, vallotta egy interjúban.
Az első impresszióm a kötet olvasása során a szubjektív líra vallomásossága, azon belül a lírai én központi szerepe. (…) Második benyomásom, hogy Simonfy megmaradt a bús elégikus szerepében, amellyel már rég azonosult: 'bánatom asztal mindig terítve', 'szomorúságom soha el nem vész'. Általános emberi tragédia a paradox életérzés, hogy vágyunk az életre, és maga az élet az, ami fölsebez. A magány, a zárkózottság, a kilátástalanság keserűsége szövi a versek képanyagát. A keserűség mögött fölsejlik az életvágy, az örömvágy, a megértettség vágya és reménye, s ennek beteljesülése hiányában több vers hangvétele ironikus, önironikus. Az értékek ütköztetése, az ellentétezés a költő iróniájának egyik eszköze (…) Maga a kötet címe is ezt a paradox kettősséget sűríti egy ironikus műfajba: tánc a halállal, haláltáncének. (…)
A vers minden költő tollából az önkifejezés belső késztetése, visszatarthatatlan, s az ihlet pillanatában az alkotás folyamatát már nem a fegyelmező tudat irányítja, 'mint madár torkából lövedék tör föl az ének'. Az öngyógyítás eszközei a versek, amelyekben az arra érzékeny befogadó is megtalálja a sebzett emberi lélek gyógyírját (…) Azt mondhatom, hogy a kötet versei variációk az egyetemes életfájdalom kifejezésére, ezzel a költői attitűddel azonosul. (…)
Költői nyelvének uralkodó művészi eszköze a metaforikus kifejezésmód, mégpedig az elvont és a konkrét kép társításából születő metaforák (…)
Simonfy a konfessziótól nem idegenkedő, mégis kiismerhetetlen, rejtőzködő költő (…) Témakörei ennek megfelelően egymásba fonódva visszatérnek versről versre, költészete a maga összetettségében szerves egységet alkot. Ilyen témakörök: létbölcselet, vagyis az élet értelme, a hiábavalóság, az öregedés fájdalma, az idő múlása, számvetésversek, magány, maga a költészet (ars poetica), önéletrajzi villanások, azon belül generációk a családban, gyerekkori emlékek, az állatok szenvedése és néha az életöröm, a szerelem- és szeretetvágy. (…)
Simonfy József költői szókincse többnyire negatív töltetű és konnotációjú szavakból áll: egyedül, könnyek, sírni, céltalan, félelem és a tagadást tartalmazó senki, semmi, sehová nem vezető út, „sohasem ért meglepetés/ semmi csoda nem történt”. Költői képeit az élet legkülönbözőbb területeiről vett élettelen tárgyak népesítik be, amelyekhez a vers kontextusában többnyire a devalválódás, a kilátástalanság képzete társul: moslékos cseber, műanyagszív, rozsdás pléh, pléholló, puskagolyó, lakat, vonat, kő, hajó, papírlapok.
A természeti elemek közül is van néhány gyakori tipikus simonfys: bogarak: pók, lódarázs, lótetű, tücskök, lepkék, szarvasbogár, hangya (boly), hernyó, giliszta, vakond (bőr kesztyű, vakondbőr szék), de a madár és a kutya is tipikus versépítő elem, valamint a növények közül a fájdalmat vagy a tüskét hordozó bürök, kökény, nyárfa levele, rózsa. (…)
Simonfy József Danse macabre című kötete újra lélekutazásra hívja az olvasót. Tartsunk vele!” — ajánlotta Bagosi Ilona.
Jánk Károly, a költő-barát nem lehetett jelen a könyvbemutatón, viszont egy verset írt erre az alkalomra, amit Fehér Imola olvasott fel. Simonfy József és Fehér Imola az utóbbi időszakban négykezeseket írnak, egy ilyen négykezest olvasott fel Sárándi Annamária. A Szamos Diákirodalmi Kör tagjai Simonfy-verseket adtak elő, s az előadásból egyértelművé vált, hogy a fiatalok át tudják érezni az amúgy fájdalmakra épülő Simonfy-gondolatokat. Maga a szerző is felolvasott legújabb verseiből, majd megköszönte a résztvevőknek, hogy időt szakítottak az eseményre.

Elek György