Az óévbúcsúztató hangulatban szép közönségsikert aratott A szabin nők elrablása című, negyven éves pihenő után Kányádi Szilárd által színpadra állított zenés bohózat bemutató előadása.

Voltaképpen a siker minden kelléke adott volt. A legfásultabb nézőt is megnevettető helyzetek, poénok sokaságát felvonultató, mozgalmas cselekményű darab, régi színházi esték emlékét felidéző élő zene, szemet gyönyörködtető díszletek, jelmezek. A kortalanságában örök emberi tulajdonságok, családi és társadalmi viszonyok kipellengérezésére, helyi és mai utalások sikeres beépítésére szinte kínálkozó szöveg a lehetőségek szinte korlátlan tárházát kínálta rendezőnek és színészeknek egyaránt. A nézőteret zsúfolásig megtöltő közönségen pedig szemmel látható volt: azért jöttek, hogy maradéktalanul jól érezzék magukat régi, kedves színházukban, egy társulattal, amelyet szeretnek és a magukénak tudnak. S hogy hálásan fogadtak ehhez minden lehetőséget, bizonyította a széksorok között minduntalan felhangzó taps és nevetés.

Ami hiányzott

Mégis, hazafelé menet sokan úgy érezték: az amúgy kellemes este nem akar bennük egységes egésszé összeállni. A legjobb alakítások — Nagy Orbán vitriolba mártott humorral megformált társulatigazgatója, László Zita örökzöld voltában is élő, szerethető Rózája, Gaál Gyula kiégett, gátlástalan Szilvássy Bélája — szinte fényév távolságra mozogtak a néha poros sémákba merevült, egy panoptikum viaszfigurájának tűnő többiektől. Akik mintha csupán a rendező varázspálcájának egyetlen intésére vártak volna, hogy megelevenedjenek, hús–vér emberekként tartva görbe tükröt a mának, de éppen ez maradt el. Raposa Bogdán (Varga Sándor) (új)gazdag kereskedőjének a jellemábrázolás számtalan lehetőségét kínáló alakjáról semmit nem tudtunk meg azon kívül, hogy mindig a legváratlanabb pillanatban érkezik. Bányai Márton papucsférj–tanára (Péter Attila) és felesége (Gál Ágnes) sem kötötték az orrunkra bár a színészi játék néhány eszközével látszatokra, hazugságokra és egymás kölcsönös kihasználására épülő családi életük titkait. Lányaik „szerelmének” és házasságának ábrázolása pedig annyira papír–ízűre sikeredett, hogy még a szüleikének folytatását is nehéz volt belőle elképzelni. Holott a rendezőnek csupán annyit kellett volna tennie életre keltésükhöz, hogy bevessen néhány, a színészek kipellengérezésekor olyan bőkezűen használt eszközt, utalást. Nyugodtan megtehette volna, ez a társulat még soha nem szorult rá, hogy ilyen módszerekkel keresse a nézők kegyeit.

A taps azért megvolt. Nem utolsósorban Bessenyei István szívhez szóló újévi köszöntőjét díjazta vele a közönség.

Báthory Éva