Jánk Károly Szatmárnémetiben élő költő pályájának kezdeteiről, alakulásáról, a költészetben jelenleg végbemenő változásokról, a költészet funkcióvesztésének okairól, valamint gyakorló tanárként az irodalomoktatás problémáiról, nehézségeiről nyilatkozik.

— Melyik klasszikus vers volt az, amit legelőször megtanultál?

— Nem emlékszem, de valószínűleg esetemben is az Anyám tyúkja lehetett, vagy valami hasonló.

— Hogyan jutottál el gyerekkorod irodalmától a mai irodalmi ismereteidig?

— Hosszú és rögös úton. Emlékszem, 1990 elején, amikor Láng Zsolthoz, aki akkor még Szatmáron élt, elvittem véleményezés céljából néhány (írógép híján akkor még kézzel írott) verset, Zsolt elolvasta őket, és a következő történetet mesélte: szerinte én egy nagy házban lakom, ahol nagyon sok érdekes és különleges hangszer hever szanaszét a szobákban (lehetőségek!), de történetesen ebben a nagy házban ezeken a hangszereken senki sem tud játszani (már nem, vagy még nem?), így aztán nincs, aki érdemben eligazítson közöttük. Én pedig — így látta akkor Zsolt — fogom ezeket a hangszereket, és előzetes ismeretek nélkül, a saját intuíciómra hagyatkozva megszólaltatom őket, és amit lehet irányítás nélkül, igazi szakértelem, illetve hozzáértés hiányában, valamiféle (ösztönös?) tehetség jegyében, azt kihozom belőlük. Azt hiszem, és ezért is mesélem el, nagyjából rávilágított ez a hasonlat az én akkori helyzetemre (és, bár kicsit habozva mondom, de mondom: azt hiszem, az elmúlt száz-százötven év folyamán úgy-ahogy művészetet — verset, prózát, festészetet és zenét — művelők/csinálók táborában megfordult alkotók jelentős hányadának az általános helyzetére is). Visszatérve magamhoz: azon túl, hogy édesanyám megszerettette velem már zsenge gyermekkoromban az olvasást (hozzáteszem: sokat és sokáig nem kellett fáradoznia — rajongtam a könyvekért), tizenéves koromtól már nemigen volt, aki irányítson, eligazítson. Így aztán maradt az iskolai tananyag, illetve az a néhány klasszikus, akit úgy-ahogy ismerhettem, akkor még jobbára irodalmi antológiákból. Szerencsére nagyon jó irodalomtanárnőm volt Terdik Ilona személyében, aki nagyon szuggesztíven, nagyfokú átéléssel (utólag azt is látom: nem akármilyen szinten) tudott megszólaltatni, jelenvalóvá tenni irodalmi műveket, ismereteket, legyen az vers, novella vagy stílusirányzat akár. De a középiskolában nem villogtam, csak szívtam magamba mindent — irodalmat, filmet, festészetet — épp kialakulóban voltam, hol lassabban, hol gyorsabban formálódtam. Aztán huszonéves koromra találkoztam sok mindennel, amivel azelőtt nem, illetve hasonló érdeklődésű barátokra is szert tettem, és onnantól kezdve több-kevesebb intenzitással tájékozódom, olvasok, nézek, járok, épülök, kutakodok, visszaesek, elkeseredek és nekibuzdulok újra. Az irodalom valamennyire az életem szerves részévé vált.

— Hogyan lettél költő?

— Nem tudom, hogy az vagyok-e. Ha igen, akkor ez olyan, mint a levegővétel: egyszerűen van, hogy verse(ke)t írok. És ez valamikor kamaszkoromban kezdődött, és valahogy kitartott mostanig is. De az ember soha nem tudhatja, hogy fog-e még írni egyáltalán, mert a versírás nem pusztán akarati tényezőkön múlik, sőt. Ebből a szempontból egy kicsit kegyelmi állapot, nem lehet kikövetelni, nem lehet túlzottan erőltetni, mégis készen kell lenni rá, késznek kell lenni hozzá, és akkor talán megadatik. Ezért mondja Szilágyi Domokos, hogy költőnek lenni nem annyira mesterség, még csak nem is hivatás, hanem elsősorban életforma, létezési mód. Költőien lakozni a földön, ahogy a német költőóriás, Hölderlin mondja. Persze Hölderlinnél ez minden emberre vonatkozik, amitől jelenleg nagyon messze vagyunk, és ennek a tárgyalása témánktól igencsak messzire vezetne.

A költészet

— Mi a véleményed általában a költészetről? És milyen a te költészeted?

— Egyszer, még egészen fiatalon, valakit én is megkérdeztem, hogy mit tart a költőkről, szerinte milyenek a költők. Érdekelt a válasz. A költőkről semmit, mondta, mert ahány annyiféle, de a költészet a világ legcsodálatosabb dolgai közül való. Sok év eltelt közben, de ezzel a megállapítással csak egyetérteni tudok azóta is, nagyjából ugyanezt vallom a költészettel kapcsolatban én is. Szegényesebb, szürkébb és kiábrándítóbb lenne nélküle (általában művészet nélkül) az életünk. A művészetek sorában pedig a költészet – a versben, vers által való beszéd – a nyelvi önkifejezés legtömörebb, legesszenciálisabb megnyilvánulási formája, mondhatnánk úgy is: a nyelv legmagasabb rendezettségi foka. Erre utalhat a már idézett Hölderlin-sor is a költő felfogásában. Hogy ezen belül milyen az én saját, személyes költészetem, azt nem nagyon tudom megmondani, azt mások, kívülállók talán jobban látják, mint én. Talán azért is, mert folyton változik, hullámzik, alakulóban van bennem és körülöttem, a körülmények, az egyre gyorsabban tovaszáguldó élet függvényében. Jelenleg úgy érzem, valamelyest a tárgyiastól a személyesebb hangvétel irányába mozdult/mozdul el az eltelt/telő évek során.

Jelenkori változások

— Hogyan ítéled meg a jelenkor költészetében történő változásokat?

— Minden generáció úgy vívja ki a maga létjogosultságát, hogy valami újat hoz. Ez az újdonság sok mindenben körvonalazódhat. Jelenleg a költészeti hagyományhoz való viszony értelmeződött át, és ez új attitűdhöz, új formanyelvhez vezetett. Száz évvel ezelőtt egy élmény- és szubjektumorientált — hagyományos kifejezéssel élve: alanyi — költészettel szemben lépett fel az avantgárd, de nálunk a periférián maradt, nem épült be szervesen a magyar költészet vérkeringésébe. Sőt egyfajta újklasszicizmus követte. A múlt század hatvanas, hetvenes éveinek neoavantgárd mozgalmai is csak lassan tudtak utat törni a maguk számára. Aztán mégiscsak történt egy paradigmaváltás a 80-as, 90-es években. Intertextualitás, szövegszerűség, játékos-ironikus hangvétel, perspektívaváltások, „szerepjátszás” stb. jellemzi. Továbbra is jelen van a már régtől fogva ismert intellektualitás, az objektivitásra való törekvés, a tárgyiasság, de egy újfajta személyesség is megjelent, ugyanakkor felerősödött a nyelvkritikus szemlélet. Jelenleg minden hagyomány itt van, használható, élhető/éltethető, ki hova fordul, aszerint. Nagyon sokrétű, nagyon sokszínű kortárs költészet bontakozott ki az elmúlt húsz évben, és meggyőződésem — bár korunk művészeti megnyilvánulásaira leginkább a töredékesség jellemző —, hogy ezek a nyelvi, és nem ragadva le a költészetnél: képi, zenei gesztusok, töredékek, torzók, improvizációk, hiányos életművek az életünkbe belépve/beépülve vihetnek, segíthetnek minket tovább, körvonalazódhatnak akár valamiféle személyesen meg- és átélt egységgé, egésszé is. De sajnos nagyon kicsi az érdeklődés a kortárs művészetek iránt.

Nem lehet csalni

— Mi a véleményed arról, hogy ma már bárki adhat ki verseskötetet, ha van pénze, bárki működtethet irodalmi lapot?

— Valóban bárki megjelentethet verseskötetet, ha van pénze rá, de ez még önmagában nem sokat jelent. Az irodalomban nem nagyon lehet csalni, hosszú távon mindig az marad meg, ami jó és színvonalas. Az persze előfordul, hogy valamit újra fel kell fedezni, mert elfelejtődött. De a klasszikusainkat is egy kicsit mindig újra felfedezzük, valahányszor levesszük a polcról őket. Az irodalmi lapra vonatkozóan némileg más a helyzet. Lapot ugyanis, bármennyi pénze is legyen, csak az működtethet igazán, akinek ez szívügye, aki benne van az irodalomban, valamennyire értenie kell hozzá, vagy olyan szerkesztőket kell megbíznia vele, akik értenek hozzá. Márpedig, ha hozzáértők szerkesztik a lapot, azzal ugye nincs semmi baj, bárki is adja hozzá a pénzt. Elvégre egy irodalmi lap sem nem ideológiai, sem nem politikai fórum elsősorban. Erre a célra ott vannak a napilapok és az egyéb eszközök, lehetőségek. Tehát ha valaki erre szán pénzt, azzal az irodalom csak jól jár. Milyen jó is lenne, ha valaki besétálna hozzám, és meginvitálna az általa finanszírozott irodalmi laphoz versrovat-szerkesztőnek! Bárcsak minél több pénzzel rendelkező üzletember működtetne/támogatna irodalmi/művészeti folyóiratot! Sajnos a tendencia nem ez.

Funkcióvesztés

— Tudjuk jól, hogy Székely János az Egy rögeszme genezise című könyvében megjelent, 1973-ban írt esszéjében határozottan kijelentette, hogy „A költészet meghalt... ars poeticám a csend.” Mi a véleményed erről? Rögeszme volt, meggondolatlan kijelentés, vagy a költészet egy akkori válságának a hatása?

— Ha jól emlékszem, Székely János a művészetek térvesztéséről, funkcióvesztéséről számol be ebben az esszéjében. Ez alól talán csak az építészet a kivétel, mondja. Székely János elsősorban funkció- és célorientált gyakorlati szempontokat vesz figyelembe, illetve egy költészet(történet)i paradoxonig jut el: a régi módon már nem lehet írni, az új módon pedig nem érdemes. És innen nézve, az ő szempontjából nagyon is igaza van. A költészet és a művészetek bizony teret veszítettek és veszítenek a huszadik század közepe óta, a potenciális olvasók köre úgy tűnik, folyamatosan szűkül. És ez akár a költészet elsorvadásához is vezethet. Vagy csak nagyon szűk körben fog hatni, a nagyon kevesek kiváltsága lesz. Lehet. De ugyanakkor arról se feledkezzünk meg, amit Csoóri Sándor mond egyik esszéjében, hogy a művészet mindenkori válsága mindig az ember válságára vezethető vissza. Valóban, a líra világunkban elvesztette funkcionalitását, s talán célja sincs. De az életünk csak funkcionálisan működik? Az életnek van célja? Talán inkább értelme, célja kevésbé. Úgy látom, a költészetnek, a művészetnek is értelme kellene legyen elsősorban, nem célja vagy valamiféle társadalmi funkciója. Biztosan megsínyli egy műalkotás, ha nem nézik, nem olvassák, nem beszélnek róla, nem épül be egy kulturális kontextusba. De ezek mind járulékos elemek, mégiscsak az önkifejezés értelmességének aktusa a legfontosabb. És ezt már Rilke is elmondta. Egy műalkotás, függetlenül attól, hogy ismerik-e, csodálják-e, van-e valamiféle társadalmi visszhangja, vagy sem, a létezés körében van, áll, ég. És ez a legtöbb, ez a legfontosabb. Ez minden más előtt: van. A művészet az ember önkifejezési lehetősége, kapcsolódási pontja magasabb teremtőerők felé, lehetőség, hogy önmagával, belső énjével, személyisége lényegével kapcsolatot tartson, és végső soron arra, hogy jobban megértse önmagát és a mindenkori környező világot. Az érzés, amit átélünk ilyenkor, attól függetlenül is fontos számunkra, hogy nem tudjuk megmutatni, közölni azt mással, átadni azt másnak. Nemcsak a mű, mely bizonyos értelemben kihűlt végeredmény, végtermék csupán, az alkotási folyamat is fontos (hiszen különben ki, és miért görnyedne órákon/napokon át egy papírlap vagy egy vászon fölé?), és maradandó élményben részesíti a művészt. Talán maradandóbban, mint a műve által kiváltott külső hatás, cél és funkció. Ez az, amiről nem kellene lemondani. A jövőben is csak rajtunk áll, hogy élünk–e vele, vagy pedig felszámoljuk magunkban ezt az (ön)kifejezési formát, lehetőséget. Ha lemondunk róla, emberi létezésünk körét szűkítjük tovább.

Vendégszerep

— Gyakorló tanárként hogyan látod az irodalomoktatás problémáit?

— Hát a tanítás számomra inkább csak vendégszerep, és valóban sok problémát vet fel, hiszen a jövő generációit, nagy szót használva: a jövő emberiségét, sőt „emberiességét” is itt kellene megalapozni. Sok gond van az (irodalom)oktatással, de — úgy gondolom — az ott (is) jelentkező tünetek egész emberi világunkra vonatkoztathatóak. Hihetetlenül felgyorsult, kaméleonszerűen változékony, ugyanakkor rendkívül pragmatikus világban élünk, sok egzisztenciális gubanc közepette, ahol egyre kevésbé van időnk, erőnk, kedvünk, lehetőségünk mérvadóan lereagálni, pontra tenni dolgokat. Nincs mód az átvilágításra, az elmélyülésre, az alapos megfontolásra. Egyik legnagyobb problémaként azt érzékelem, hogy a gondolkodáshoz való több ezer éves viszonyunk válik semmissé lassan. Magyarán: jó úton vagyunk afelé, hogy leszokjunk a gondolkodásról. Készen kapott direkt csatlakozású (főleg képi) információkon élünk (élősködünk?, vegetálunk?), melyek az állandó, permanens piaci kínálat folytán kívánatosnak és frissnek tűnnek ugyan, valójában nagyon gyorsan fonnyadni, száradni kezdenek és valamiféle szellemi(?) salakként rakódnak le, halmozódnak fel benső világunkban, és üledékes, sablonos szabvány-énképet és világlátást, valamint lassú belső sorvadást, felszámolódást eredményeznek. Nem a nagy mélységek és magasságok megnyilatkozásának korát éljük, hanem valamit, ami ezekkel szemben áll: a sekélyest, a szürkét, a hétköznapit. Jobb pillanataimban szeretném azt hinni, hogy az irodalom, a művészet világa ezzel a linkséggel, önmagával beérő jelentéktelenséggel, egzisztenciális silánysággal még mindig szembe mer és tud helyezkedni, és életképes alternatívát nyújthat. De lehet, hogy én látom mindezt rosszul.

 Elek György