A magyar költészet napját 1964 óta április 11-én, József Attila születésnapján ünneplik Magyarországon, illetve a Kárpát-medence és az egész világ magyarok lakta országaiban, régióiban, magyar közösségekben. Ebből az alkalomból minden évben irodalmi előadóestekkel, könyvbemutatókkal, költőtalálkozókkal és versenyekkel tisztelegnek a magyar líra előtt. A rendezvényeken klasszikus és kortárs költők versei egyaránt szerepelnek, s gyakran diákok vagy éppen a ma is élő szerzők tolmácsolják a költeményeket. Az első ilyen ünnepet 1956 júniusában tartották, a nyári ünnepi könyvhéten, és csak 1964-ben kapcsolták József Attila születésnapjához. Mintául a Szovjetunió szolgált, ahol 1955-től kezdve tartottak ilyen ünnepet — a következő költészeti ünnepet 1961-ben tartották, majd a Magyar Írók Szövetsége javaslata alapján a Magyar Szocialista Munkáspárt Agitációs és Propaganda Osztálya 1963-ban döntött az ünnepnap április 11-re időzítéséról. Kezdetben a súlypont a munkásmozgalmi líra volt, később az ünnep egyre inkább eltávolodott ettől. 

Nincs olyan szülő, aki ne akarná bevezetni gyermekét a költészet, a magyar költészet gyönyörűségébe és sokszínűségébe. Már egészen kicsi korban igyekeznek megismertetni a gyermekekkel a versek világát, remélve, hogy a mai technológiák mellett esetleg ez is érdekelheti őket. Az iskolák, magyartanárok is nagy erőkkel dolgoznak azon, hogy a kötött, „muszáj” tananyag mellett minél több színt vigyenek az órákba, s erre az alkalomra tökéletesek a magyar versek. Annak érdekében, hogy a nagy költők előtt tisztelegjenek, s minél tovább fenntartsák emléküket s munkásságukat, igyekeznek minél több szavalóversenyt is tartani.

Ám ahogy a mondás tartja, változnak az idők, s velük változunk mi is… Így történhet, hogy a „szavalás kimegy a divatból”, legalábbis a megszokott, kötött formája — a kicsi gyerekek figyelmét nem nehéz fenntartani ilyes dolgokkal, a probléma inkább nagyobb korban kezdődik, amikor egy tini érdeklődési köre tágul, és a líra kiszorul ebből a bizonyos körből. Nem az elemisták vagy az 5–8. osztályosok körében „ment ki a divatból” a szavalás, hanem inkább „a nagyok” körében, akik úgy gondolhatják, van fontosabb dolguk is, mintsem kínlódni egy vagy több vers megtanulásával egy verseny miatt.

„Bezzeg az én időmben…”

A napokban elém került egy fotó, nem is olyan régi, 2016 körüli, amin épp egy szavalóverseny díjátadóján álltunk hárman, kezünkben az emléklapokat szorongatva — tudom, azon a versenyen nyertem valamit, bár igazából mindegyiken, ha díjat nem is, tapasztalatot biztos. Ahogy a képet megláttam, előtörtek az emlékek, hogy milyen jó is volt, hogy mennyit tudtam szenvedni egy-egy vers megtanulásával, de mennyire megérte… Mára már ez sincs. Beszélgettem egyik volt kedves magyartanárommal, aki, bár nem tanított, de sokat kísérte kicsiny csoportunkat szavalóversenyekre, amikor épp városon kívülre keveredtünk, és „szerencsét próbáltunk”. Volt egy nagyon kedves versenyünk, amit mindketten nagyon szerettünk, oda mindig ő kísért. Kolozsvárra, a kincses város kellős közepébe. A kolozsvári versenyt mindig ilyentájra, a költészet napja körülre igyekeztek időzíteni, egyik szeretett költőnk, József Attila születésnapja emlékére. „Nincs ki menjen az iskolából, nincs szavalónk” — írta a tanár úr, amin nagyon meglepődtem.

És kezdődött is a nosztalgiázás. Kilencedikes voltam, amikor komolyabban nekivágtam a szavalás rögös útjának. Szerintem nem volt olyan verseny, amin legalább egyszer ne vettem volna részt. Szerettem szavalni, valahogy szavalás közben felszabadultam. Jó érzéssel töltött el minden egyes alkalommal színpadra állni, és elmondani egy olyan verset, amit valaki évtizedekkel, talán még századokkal korábban, egy másik korban, egy teljesen különböző világban megírt, én pedig most, legalábbis akkor talán teljesen más érzésekkel, hangnemben elmondtam. „Mire gondolhatott a költő?” — talán ez volt a kedvenc kérdésem azokon a magyarórákon, amikor kínkeservek között verset elemeztünk. Hiszen senki nem tudhatta, hogy mi volt annak a költőnek a fejében, amikor piros rózsákról vagy épp fekete égről írt. Csak ő tudhatja, viszont már biztos nem fogja velünk megosztani. Visszatérve: a szavalás miatt folyton rivalizáltunk. Minden versenyre csak adott számú versenyző mehetett iskolai szinten, mi pedig mindig többen voltunk. Ezért is lepett meg a tanár úr kijelentése. Nem értettem, hogy valaki hogy ne akarna szavalni, versenyre menni, átélni mindazt, ami ott, akkor zajlik egy ember lelkében.

Nem múlik el, csak megváltozik

Tizenévesen sokszor hallgattam öregebbektől, hogy „de bezzeg az én időmben…”. Ezt mondták például az udvarlásra, hisz mennyire más volt régebben, a ’90-es években ez a dolog, s mikor még nem volt telefon, internet, kézzel írtak leveleket, csak így tudtak kommunikálni az emberek egymás között, és mindig csillogó szemekkel meséltek azokról az időkről. Bennem már akkor megfogalmazódott egy gondolat, mégpedig az, hogy semmi nem múlik el, csupán megváltozik.

Folytatódik az udvarlás, ha más formában is, köttetnek házasságok, de már nem ugyanazon a rögös úton kell végigsétáljon az a pár, amíg eléri az áhított célt, s a beszélgetések is megmaradtak, csak már nem leveleket küldünk, heteket várva a válaszra, hanem „dobunk” egy SMS-t, esetleg Messengeren, az internet segítségével beszélgetünk. Most már megértem, hogy miért háborogtak az idősebbek, mikor valamiről azt hitték, hogy elmúlt. Egy szívemhez közel álló, kedves dologról gondolom most azt, hogy „kiment a divatból”, pedig ez valójában nem igaz, nem múlt el, csupán ez is átalakult.

A versek manapság már nem arról híresek, hogy tartják azt a bizonyos kötött formát, a költők inkább szabad formában alkotnak, s ezzel természetesen nincs is semmi baj. A szavalás sem tűnt el, hanem átalakult, rengeteg kötetlen slam poetry estet szerveznek országszerte, ami külön művészet, s hát miért ne szeretnék ezt jobban a fiatalok? Hiszen kiírhatják gondolataikat, majd elmondhatják vagy akár felolvashatják, ugyancsak közönség előtt. Így hát a költészet él tovább, csupán más formában. Viszont a hagyományost sem kell(ene) eldobni, tovább kell őrizni, vinni, mert annál csodálatosabb nincs, mint amikor fiatalok szócsövei lehetnek olyan művészeknek, poétáknak, akik bár már nem élnek, emlékük, munkásságuk s műveik nem tűnnek el, nem tűnhetnek el.  József Attila szavaival élve: „Akárhogyan lesz, immár kész a leltár./Éltem - és ebbe más is belehalt már.”

Szilágyi Kinga