Ismét Szatmárnémetiben láthatják a színházkedvelők Koltai Róbertet az Én és a kisöcsém című zenés bohózat rendezőjeként, szereplőjeként. Az előadás április 15-én este lesz. A Jászai Mari-díjas színművész, érdemes művész 14 év után tér vissza a megyeközpontba.

— 2004-ben a Világszám című filmet rendezte városunkban. Milyen érzésekkel jön újra Szatmárnémetibe 14 év után?

— Fantasztikus élményeim vannak. A film forgatása csak a hab volt a tortán az ott-tartózkodásom alatt. Már jóval a forgatás előtt terepszemlét tartottunk Szatmárnémetiben. Ma is hálával és köszönettel tartozom Székely Csilla színművésznek és Bódi Attila akkori szállodatulajdonosnak. Nagy segítségemre voltak az előkészületekben és a forgatások alatt is. Természetesen az Északi Színház vezetősége és mindkét társulata is végig segítőkész volt, illetve a színészek közül sokan a filmben is feltűntek statisztaként. Nagyon büszke vagyok a filmre, és mindig szívesen, meghatottan emlékszem vissza az önök városában töltött napokra.

— Mi is büszkék vagyunk arra, hogy egy ilyen sikeres film jeleneteiben szatmárnémeti helyszíneket fedezhetünk fel. Említette, hogy nagyon sok kellemes emlék és történet köti Szatmárnémetihez. Van-e olyan, ami kiemelkedik a többi közül?

— Emlékszem, a legtöbb statisztát megmozgató jelenetnél, ami tulajdonképpen az 1956-os forradalom történéseit idézte fel, az Északi Színház előtt forgattunk. Tulajdonképpen csak szerettünk volna, mert odakint zuhogott az eső, és lehetetlen volt bármit is rögzíteni. A színészek és a stáb a színházban várta a vihar enyhülését. A nézőtér megtelt emberekkel. Én a színpadon egyeztettem az asszisztensemmel, miközben a nézőtérről egy személy odaszólt, hogy „művész úr, mondana nekünk egy verset?” Ha versről van szó, nem tudok nemet mondani. Így az egy versből egy másfél órás önálló est lett. Másnap, viszonzásképpen, a helyi színészek egy verses-zenés esttel kedveskedtek nekem. Felejthetetlen élmény marad.

— Az Én és a kisöcsém című nagy sikerű zenés bohózattal kapcsolatban azt nyilatkozta a 2014-es bemutató előtt, hogy „az előadások az őrület jegyében zajlanak, és remélhetőleg a végén szék nem marad szárazon”. Erre számítsanak a szatmári nézők is?

— Nem akarok túl nagy várakozásokat gerjeszteni, de van rá esély. A darab lassan építkezik, aztán a második felvonásban elérkezik a csúcspont. Ezt eredetileg a Színművészeti Egyetemen mutattuk be, és akkor még főiskolások játszottak a darabban. Olyan színészeket vonultatott fel a produkció, akik azóta elismert színművészek lettek: Tompos Kátya, Nagy Sándor, Peller Anna, Szőcs Artur. Az eredetiben én nem szerepeltem színészként, de a felújított változatban, ami már a 120. előadáson is túl van, feltűnök Kelemen Félix szerepében.

— Azt mondta még a darabról, hogy „csupa-csupa örömforrás színésznek, rendezőnek, de mindenekelőtt és mindenekfölött a közönségnek”. Ez ugye egy ismert darab, amit jó eséllyel sokan láttak a szatmáriak közül is. Mennyire nehéz, nagy kihívás egy rendezőnek egy ilyen darabhoz hozzányúlni, hogy a végen a néző azt mondhassa, ezerszer láttam már, de ez valahogy más volt, ezt jobban élveztem. Vagy ez nem is volt szempont?

— Színházban nincs két azonos rendezés. Operettről lévén szó egy rendezőnek kötelessége poénokkal teletűzdelni a darabot, azért pedig senki sem haragszik meg, ha néhány jelenetben több lehetőség nyílik a nevetésre. Egyik előadás sem hasonlít a másikra, mivel mindig más a rendező, és a produkcióban lévő színészek is változnak. Korábban ezt a darabot Szombathelyen is rendeztem az ottani társulatnak, és a visszajelzések alapján az is elsöprő sikert aratott.

— Ez személyes kívánságom tisztelőjeként, rajongóként, de szerintem önnek sem lenne ellenvetése abban, hogy a legközelebbi beszélgetésünkkor úgy mutathassam be önt, mint Koltai Róbert Jászai- és Kossuth-díjas művész. Hiszen amikor azt látom, hogy olyan filmekhez adta a nevét rendezőként, színészként, mint a Világszám, a Sose halunk meg, A miniszter félrelép vagy a Hyppolit, úgy gondolom, ez (Kossuth-díj) járna önnek. Minden bizonnyal nem kimondottan ez lesz a cél a közeljövőben esedékes munkáinál. Ezek közül említsen néhányat!

— Semmi sem jár. Az ehhez hasonló díjakat a politika adja, és ezek szerint én nem vagyok jóban a politikával. Beletörődtem abba, hogy nem tudok megfelelni a politikai közegnek és a közönségnek egyszerre. Ugyanakkor a nézőktől, rajongóktól sokkal többet kaptam eddigi pályafutásom alatt, mint egy Kossuth-díj. A közönség szeretete mindennél fontosabb. Emlékszem, a Világszám pécsi bemutatóján a mellettem lévő páholyban ült Jiří Menzel Oscar-díjas cseh rendező. A film utolsó képkockáinál átnyúlt a páholyon keresztül, s megszorította a kezemet. Ez az igazi elismerés. Ami a munkáimat illeti, filmrendezés egyelőre nincs kilátásban. A Katona József Színházban a Mi osztályunk című darabban szerepelek, ott Haumann Péter szerepét vettem át. 19 éve játsszuk, és a 400. előadáshoz közelít a Kern Andrással közös Balfácánt vacsorára című előadásunk. Egyre jobban élvezzük. Ezt is folytatom a József Attila Színházban. Szóval a legnagyobb elismerés a közönség szeretete és a nézőktől jövő elismerés. Ettől vagyok igazán boldog.

— Ezt a szeretetet minden bizonnyal az április 15-i előadáson is érezni fogja a szakszervezetek művelődési házában. Szeretettel várjuk önt, önöket ismét Szatmárnémetiben.

— Nagy örömmel megyünk. Találkozunk április 15-én.

Botos István